Galadreal

Brutal tünde

péntek, november 30

nem mondom, hogy átlagos csütörtöki nap volt. reggel különböző which friends character are you teszteket töltöttem az interneten. nem tudom, mi kínosabb, hogy eszerint, meg a facebookos szerint Monika, vagy hogy a másik szerint Ross, a harmadik szerint meg Joey vagyok. aztán a széchényi könyvtár mikrofilmolvasójában töltöttem négy-öt órát (közben rájöttem, hogy egloffstein amália szeretnék lenni), aztán a közraktár utcánál lövöldöztem lézerrel a kollégáimra három órát (közben rájöttem, kitűnő szuperkém szeretnék lenni), aztán gimis emlékekkel a rettenetes cactus juice nevű pubban töltöttem további három órát (ahol rájöttem, nem szeretnék cactus juice törzsvendég lenni).

csütörtök, november 22

az imént fénysebességet mértünk egy óriási milkacsokival és mikrohullámú sütővel. nem sikerült. a csoki elolvadt, úgyhogy a biztonság kedvéért megettem.

kedd, november 20

harmadikos vagyok, még mindig.
tetszik egy fiú, az A osztályból, az Andris. egybenyílik a két osztályterem, ha átlesek, látom, de az udvaron is találkozunk, meg tanítás után a faváras játszón is, néha. levelet írok neki, szerelmeset, szíveket rajzolok a papír sarkára belül és ahogy összehajtom, a papír két oldalának illeszkedéséhez még egy, egy nagyobb szívet is rajzolok. már túl vagyok egy-két szerelmen, tudom, mit kell írni, már a bölcsiben is volt szerelmem, az oviban is. elsőben aztán a Gábor, de észrevettem, hogy minden nyáron hízott vagy tíz kilót. ráadásul asszem a Tündi tetszik neki és mióta egy rotringot döftem a karjába, már nem annyira kedvel. (üldöztem a haverját, meg akartam verni és ő elém állt, érthető.) az Andrisnak asszem tetszem, de nem mutatja igazán. azon a délutánon nem látom a játszón, úgyhogy felcsöngetek neki, az egyes épületben lakik. anyukája veszi fel a kaputelefont, felinvitál. lesimítom a hajam, ahogy apu szokta nekem a tenyerével, oldalra. becsöngetek. andris anyukája magas nő, szőke és rendületlenül mosolyog. valami gyanús nekem, de aztán meggyőzöm magam, az anyukák nem lehetnek gyanúsak, az anyukák azok anyukák. a konyhába hív. ismerős terep, a lakótelepen minden lakás pontos mása a másiknak, a különbség annyi, hogy az egyes és négyes ajtószámmal ellátott lakásokhoz képest a hármas és a hatos tükörkép. a miénk egyes, az övék hatos. hellyel kínál. még a szék is ugyanolyan, magaslábú hokedli, mint nálunk. nem tudom felmérni, mennyi időt vagyok náluk, arra viszont hamar rájövök, hogy Andris nincs is otthon (miért nem mondta a kaputelefonban?). nem pontosan értem, amiket mond, de azt értem, hogy rosszat csináltam, feszült leszek attól, ahogy halkan és változatlan hangszínben beszél. nem szabad leveleket irogatni az Andrisnak, mert az Andris még kicsi, anyukájához kötődik, anyukáját szereti és nem érdeklik a lányok. Andris az övé, értsem meg, mondja, ráérünk még erre, később. úgysem szerethetem jobban, mint ő. piszkálom az ujjam és pirosodik az arcom. nem értem. miért is ne írhatnék levelet, miért is ne hívhatnám a játszóra, amikor tök jó dolgokat találok ki, tengózni is tudok, le tudok ugrani a favár tetejéről a homokba, sőt, a libikókán meg tudom csinálni, hogy amikor a túloldalon ülő odacsap a földhöz, akkor megfeszítem az izmaimat, szorosan kapaszkodok, és fejjel lefelé majdnem függőlegesen kézenállok. nem tudom, hogy jutok haza, de nem bírom abbahagyni a bőgést, rázkódik a testem. anyu megölel, elmesélem ami történt és látom, hogy ő sem érti és azt is látom, ideges, de nem rám. addig simiz, amíg meg nem nyugszom.
tíz év telik el, mire az egyetemen, pszichológia szakszemináriumon megértem Andris anyukáját.

hétfő, november 19

az utóbbi, gyerekkori posztom után érkező kommentekben láttam, hogy az Örvény című film nemcsak kilencéves önmagam mélyreható momentuma volt, hanem kortárscsoportom tagjaié is, úgyhogy íme néhány részlet, aminek biztosan sokan örülnek majd:

1985-ben forgatták, az eredeti címe Maelstrom volt és Norvégiában játszódott, itthon 1989-ben adták a magyar televízióban. A BBC hat részes minisorozata volt, nemrég dvd-n is kiadták. Angol színészek szerepeltek benne, de norvégul (próbáltak) beszélni, egy különös milliárdos nő állt a középpontban, aki otthagyva rokonait a norvég fjordokhoz költözik.

már a főcím is hátborzongató, hát még az első rész első tíz perce (sajnos finn felirattal, viszont a kapcsolódó videók között további epizódokból láthatóak rettenetes részletek):

csütörtök, november 15

izgatott vagyok, harmadikos.
az általánosban nincs annyi osztályterem, ahány gyerek, úgyhogy a harmadikosokat a máv telepi épület földszintjén kialakított kisiskolába száműzik. örülök neki, izgalmas, hogy minden reggel, kettes sorban megyünk az ötszáz méterre lévő iskolába. átmegyünk azon az úton, ahol autók járnak és a villamossínen is. pár évvel később ugyanezen a villamossínen, a harminchetes villamosén játszom pénzlapítósat. (mielőtt jön a villamos, ötvenfillérest rakok a sínre, félrehúzódom, aztán szétlapított mását a kövek közt addig keresem, amíg minden testfelületem piszkos nem lesz. következő villamosnál ismétlek.)
a máv telepi iskola kertjében bokrok vannak. ott lehet beszélgetni arról, hogy a keddi sorozat, amiben egy őrült nő babái vannak, mennyire nagyon félelmetes. (ha fenn is maradhatok, amikor megy, igaziból oda sem merek nézni, de rendszerint azt hazudom, én is láttam.) a bokorban lehet még puszit adni aktuális szerelmünk arcára, a bokrok előtt pedig adj király katonázni lehet. Cinkével, a barátnőmmel körióra alatt levelezünk arról, hogy a házunkban lakó tacskót délután elkérjük és levisszük a telepre sétálni. a tacskó fantáziadús neve Tacsi, egészen kicsi és már délelőtt megőrülök attól, hogy délután láthatom. nem tudom, hogy Cinke is ennyire örül-e. boldog vagyok, mert már csak egy köri van, egy ének és az egész délután az enyém. az enyém, a Cinkéjé, meg a Tacsié.

szerda, november 14

az imént egy aprócska hangya, talán egy hangyagyerek igyekezett a monitorom melletti levegőztetőrésen a laptopom mélyére hatolni. nem sokkal azelőtt egy aprócska pók, talán pókgyerek üldögélt a konyharuhán, amivel a főtt virslis lábas forró fülét szerettem volna megfogni. a virágok átteleltetési művelete közben piros kúrósbogárpárra leltem a cserépben. a három bogaras történet közül az egyik nem igaz. unalmas mindig igaz dolgokat írni ám.

hétfő, november 12

miközben saját magamtól is halálra idegesedem, azt kapom, hogy én vagyok az, aki azért idegesítő, mert kedves. ez így túl nyálas.

vasárnap, november 11

a keresztelőn a jópasi pap fennhangon tett felhívására a vallás tagjainak fennhangon ellent kellett mondani néhány dolognak (sátán, rosszaság, ilyesmi) és hitüket kellett fennhangon kifejezni néhány dologgal kapcsolatban (túlvilági lét, jóság, ilyesmi). előbbiek között szimpatikus, utóbbiak közt személyiségemtől távol álló konkrétumokat véltem felfedezni.

ha kérdeznéd sem tudnám megmondani, hogy vagyok, de most felpörgök és félhéttől nyolcig egy parkettás pályán kitépem valakinek a szívét.

csütörtök, november 8

betegségem folytán itthon ragadtam és betegségem folytán itthon ragadni jó volt. több más mellett a pongrácz telepről írt korábbi posztomat például megtaláltam belinkelve a pongrácz telepről írt blogban. pár hete a kollégáimmal autóztam kőbányán és megdöbbentő komfortérzet szállt meg. ahogy rögtönzött idegenvezetést tartottam a pongrácz telep, máv telep, hős utca tengelyről, újra megbizonyosodtam róla, hogy dehogy leszek én. sosem leszek valójában budai.

szerda, november 7

legerősebb addikcióim abc rendben az alábbiak:
barátaim.
családtagjaim.
csoki.
internet.
kosárlabda.
kacsamájkrém.
paradicsom.
ujjpiszkálás ésvagy rágás.
többi:titkos.

hétfő, november 5

van abban valami bizarr, vagy nem is bizarr, abszurd inkább, szürreális, mondanám, ha nem volna a kifejezés elcsépelt, hogy a harmincas évek óta nyitva álló berlini klub pincéjében ugrálok függőlegesen (ha nem ugrálnék, én volnék a szorosan egymáshoz tapadt tömegből az egyetlen, aki.), miközben az együttes egyik tagja egyenesen az üvegből fütyülős barackot tölt le a torkomon.