minden belefér az életbe, végülis csak szervezés kérdése. megszokás is, 18 éves koromig minden egyes nap volt edzésem, meg kellett tanulni beosztani az időt. meg kellett tanulni, hogy néha akkor is kell dolgozni, vagy tanulni amikor éppen nincs kedvem. genetika is kell hozzá, koránkelő vagyok. ráadásul van a redőnyön egy rés, amin keresztül pontban reggel hatkor a szemembe tűz a felkelő nap. felkelek hát én is, a konferencia reggelén megcsináltam a ppt-prezit, ma szkriptelem a marokkót. szerintem nem sok európai mondhatja el magáról, hogy reggel hét előtt végignézett egy kuszkusz főzést, egy datolyapálma-ültetvény öntözést és egy körülmetélést egyszerre.

hétvégén nagy nejlonzsákokba pakoltam a maradék ruhákat, hajtogattam, meg gyűrtem. a kupiszoba lesz a birodalmam, értekezletet tartunk a berendezése felől. az íróasztalom megy bele, meg képek, a könyveim is, meg sok piros dolog.

és azt tudtad-e, hogy a nagyvilágban.
valahol,
létezik egy LALI PUNA nevű együttes?

négy teljes napnyi időutazás volt, jó távoli az itthoni életemtől, középiskolás voltam újra, kosaraztam napi nyolc órát, ittam mint egy állat. mondjuk vezettem is, összesen közel 20 órát, meg találkoztam azzal a furcsa fiúval is, akivel legutóbb három éve, az mondjuk érdekes volt. meg tornateremben aludtam hatalmas vadidegen németekkel, az egyik, a Lájf nevű bele is pisilt a torna=hálóterembe, a sarkába, arra keltem, hogy egy nagy segget látok, mert háttal állt, és nőtt alatta a tócsa. azt mesélték szülinapja van.

na álljunk csak meg egy pillanatra. szóval az volt a múlt héten, hogy megtörtént velem, amitől mindenki fél, akinek van a munkahelyén belső levelezőlista. odaküldtem egy privát levelet, fáj a hasikám, meg hasonló infókkal, mindenki nagy örömére. aztán megtudtam, hogy a májusom olyan lesz mint egy rémálom, határidő határidő hátán. aztán egyszerélek-alapon inkább lelépek kosarazni a németek közé. aztán az is volt, hogy szorongtam kábé egy teljes hétig, kábé hormonalapon, és kábé vége már. aztán úgy néz ki kiadom a piros lakást, ráadásul a villának, ami szuper.
aztán az is van, hogy van egy feladatom.
egy nagy USA könyvből ki kell néznem mi tetszik. ez az utolsó feladat mindennél jobb feladat.
és akkor összegezve hogy is mondjam? minden nagyon szép, minden nagyon jó. mindennel meg vagyok elégedve. csak most rohanok tovább. 7 óra már, indul a nap.

van egy szakdolgozóm. úgy indult az egész, hogy nézzem át a kérdőívet, amit készített, és úgy végződött, hogy most már én vagyok a konzulense. úgy tűnik képtelen vagyok nemet mondani. asszem feladok egy hirdetést, hogy ingyen és bérmentve bárkivel elbaszom a nem létező időm nagy részét.

légy féltékeny, borulj ki, légy irracionális, légy buta, mindezt rendszeresen, és mindezt tedd egy olyan dolog miatt, amit te ugyanúgy csinálsz. munkahelyi exviszonyok, éjáóó.

mindenki valakinek ír. én is. elképzelem ki olvashatja a betüket, kicsit megcsócsálom, legtöbbször visszatérek, és szerkesztek, pontosítok rajta, saját maga miatt ilyet tuti nem csinál az ember. ezzel együtt mindig fura, amikor kiderül, hogy tényleg el is olvassák. hát címzem akkor, egyenesen.

mert meglátogattam Naimot a szent istván parkban, azt meséli már kétkerekűvel megy. és tetszik neki a motorom is, bár egy kicsit nagyobb mint ahogy Emma műanyagrobogójához viszonyítva képzelte. és aztán azt meséli az O., hogy olvassa a blogot, összerakta, hogy én vagyok aki írja, marokkó után, amikor mindkettőnknek hennakeze volt.

kiírom nektek a fotókat mostmár, és legközelebb leviszem a parkba.