hanyatt feküdtem a fedélzeten, terpeszben a kezem, terpeszben a lábam, hasamban a hekk, csíkos a pólóm, a kötelektől bőrkeményedés a tenyeremen, a vitorla felettem szánkázik, bamba és kifejezéstelen a fejem, vizes a ruhám, csimpaszkodok valami kiálló dologba. akkor lett az, hogy éreztem, most jó.

ebben a hónapban négy éve, hogy elkezdtem ott, és csak most vettem észre hogy szeretem a helyet. a munkára alkalmatlan zajos, mocskos kuplerájt, minden tücskével, szűzmáriájával, kádárjánosával, szivacsemberével, ladaféltengelyével, pingpongtermével, rothadó konyhájával, mocsadékos evőeszközeivel, pudvás krumpliaival, bűzhödt padlószőnyegével együtt. az utolsó cigit szívtam az erkélyen, hallgattam a történetet, hogy dugta meg a herélt kan a szép kiskutyát, résztvettem a társalgásban arról, mi teszi az eunuchot, és egyáltalán dughat-e a herélt kutya (előbbi történet mutatja, igen), aztán bedobozoltam.
költözünk.

sötét ez az erdő, kacskaringós az út, gombákon taposok, átbucskázok egy rönkön. a földre zuhanok és egy tányérnyi mohadarabba fúródik az orrom. miközben mélyen beszívom a pinceszagot, átlósan észreveszek valami fényt, kékes, fehéres, tetszik nekem. hív és én megyek is, átszaladok valami ösvényfélén, átugrok egy vaddisznó-gyereken, gyors vagyok, a hajam a testem után lobog, már csak néhány méter és kiérek a tisztásra. törökülésbe görnyedek középen, a zsebembe túrok, előveszem a csokiskekszet, és morzsázva ugyan, de magamba tömöm az egészet.

akarom, igazán szeretném leírni ezt a tegnap estét, de képtelen vagyok. legyen elég annyi, kiderült, képes vagyok mágikus erővel, nyomtalanul eltuntetni egy adott kamera puskamikrofonjáról a szivacsot.

kettő lesz öt perc múlva, kettőkör kezdődik, a zöldpardonban állok, amikor leesik, minden autó elment, itt lettem hagyva. szorít a magassarkú, de annyira, hogy két lépés után le kell ülnöm, mellkastájon szorít a ruha is, apró levegőket veszek az életemért és még az eső is esik. mégis rohanni kell, nyakamba kapom a földig érő tündérruhát, pasztellkék szöcskeként ugrándozok a füvön a zöldpardon felől a templomba. előttem a másik két agyatlan pozicionárius, utánam öt fotós.

nem én vagyok nekik érdekes, nekik az esemény az. mégis fotóznak, mert látják, hogy a szakadó esőben, három tündérruhás, magassarkú eszement rohan az erdőben, nyakában a szoknyával, lépésekkel, mintha beszart volna, lélekszakadva, izzadtan egy öltönyös heresérves után.

sztáresküvőn voltam koszorúslány.