Galadreal

Brutal tünde

csütörtök, március 20

ma indulok Londonba, írni fogok egy útiblogot, úgyhogy ezentúl itt az eddiginél is kevesebbet.

vasárnap, március 9

végülis abban maradunk, hogy jobb, ha a zombiölős játékot nem nézi, mégiscsak másfél éves, a tévé meg hatalmas felület, zombiagyak placcsannak benne gépfegyverek nyomán. szeretem. így amíg anyja és apja az első pályán gyilkolnak, kézen fogjuk egymást, a fürdőszobába igyekszünk. egy gumikacsával próbálom lekenyerezni, de a gumikacsa nem válik be, úgyhogy a mosógépre ültetem és az ölébe állítom a sminkfelszereléses tárolót. a vörös rúzsom tartója is vörös, azt választja, úgyhogy kitekerem, kikenem a szám, az övé meg tátva marad. kicsit teszek az ő ajkára is, aztán megnézzük magunkat a tükörben és szépek vagyunk.

amikor az anyukája meg én voltunk egészen kicsik - de még mindig sokkal nagyobbak, mint ő most -, kifestettük a fejünket az egyik nagynéni összes sminkfelszerelésével, az a nagynéni nagyon mérges volt akkor és csípős krémmel szedte le az arcunkról.

a puha szőr púderecset a második, amit kiválaszt, kirázogatom belőle a bronzpírt és megsimogatom vele az orrát. kuncog, aztán a kezébe fogja az ecsetet és egészen finom mozdulattal simogatni kezd, cirógat.

a szobában a zombiölő szülők hangos üvöltéssel loccsantanak, mi csak egymásra figyelünk.

péntek, március 7

vigyázunk itt a telephelyre a haverommal, foglalkozunk ezzel is, azzal is. robogóba is benne vagyok, otthon - a tizennyolcba - áll vagy húsz darab az udvaron, viszik is rendesen. micsoda? neked robogód? és habana? most adok el egyet, 120-ért. neeem, dehogy gagyi. tudom én, hogy a piaci értéke 180, de nekem 120-ba is jó. tied nem eladó? vagy esetleg nem kell még egy? gyerekem, az is van kettő, otthon a tizennyolcba. reggel hattól másnap reggel hatig vigyázunk itt a telephelyre a haverommal.

ez történt a nepperrel, akivel beszélgettem, és nem lettem gesztenyebarna. szőkébb lettem, mint szokásos, a testvérem szerint nem baj, úgyis szőke nő típusú vagyok.

kedd, március 4

beugrott.
barna leszek.
gesztenye.

szombat, március 1

én vagyok az egyetlen ember a világon, aki egy country számtól, egészen pontosan az alábbi country számtól örömében könnyezni kezd.



és miért? mert boldog voltam, 2005 volt, san fransiscoban feküdtem hason az égbe nyúló szálloda szemtelenül nagy méretű franciaágyában, és ez a kövér és nemtúlszimpatikus countryénekes sokkolt a tévében.