a dugóban utazni akkor jó, amikor egymás után négy utánfutóra szerelt életnagyságú dinoszaurusz halad a mellettem lévő sávban.
amúgy én akkor holnap Párizsban reggelizem.

- hát én ilyet még nem láttam, hogy egy nő motorozik.
ránézek. hatvanas, fejtetőre simított ősz haj copfban, tekintélyes pocak, elöl hiányos fogsor, mosolygós szem, kopottas öltözet.
- nem látott még? pedig vagyunk. egyre többen.
- jól van, örülök én ennek, egyenjogúságnak hívják. - megbillen álltában, felé nyúlok, de csak inog, nem dől el.
- úgy is van. minden jót. - indítok.
- na és a kisebb hibákat, azt tudsz-e javítani?
- tudok, persze. - hazudom, kihúzom magam, hogy szerelősnek tűnjek, és kettő nagyot bőgetek, ahogy a macskakövön nekiindulok.

megszállt egyfajta nyugalom és nem jött a reflexszerű gyanakvás. mert ilyenkor élénken gyanakodni szoktam, mert nem vagyok az a nyugis fajta, ha nem is szélsőségesen, de apróságokon rágódós, bolhából elefántot gyártós vagyok, ezért aztán amikor elefánt van, néha nem veszem észre, hogy az már elefánt, hanem élénken gyanakodni kezdek, hogy lehet, hogy ez mégiscsak bolha, csak most éppen elefántnak látom. aztán már abba is elfáradok, ha ezt végiggondolom. egyszer kitöltöttem a tesztet, hogy emocionális vagy rendszerező-e az agyam és az derült ki, hogy az átlagos nőkénél emocionálisabb és az átlagos férfiakénél rendszerezőbb. és mi sem bizonyítja a rendszerezésre való törekvést, minthogy amikor észrevettem, hogy a teszthez tartó EQ-SQ elmélet simon baron-cohen nevéhez fűződik, nem nyugodtam, míg ki nem derítettem, hogy pszichopatológiával és kísérleti pszichiátriával foglalkozik cambridgeben és az UNOKATESÓJA a nagy sachanak. na jó, lehet, hogy két kattintásnyi wikipedia nem nevezhető rendszerező elmének, maximum kényszeres kíváncsiságnak. de ha már itt tartunk, a baron nem bárói nemesi címet jelöl, hanem a jiddis baroch kifejezés angol formája. a baroch amúgy magyarul áldottat jelent és ortodox zsidó családoknál gyakori vezetéknév (utóbbi infó hét darab google search eredménye).

a világ legtöbb ujjatlan pólójával rendelkezője köszönt benneteket!

bámulatos eredménnyel zárult a monotóniára törekvő cselekvéssor, vagyis a célirányos szekrényrakodás.
szekrényből mindent kivesz,
élresimítva rendszerez,
színek szerint válogat,
régen nem hordottat szelektál,
mennyiségen meglepődik,
térgeometriai számításokat követően visszarendez.

szortírozás, óh, te nagy, te minden lelki nyomorok elűzője!

meggyőződésem, hogy száz nyúl tervelt ki mindent. volt ötszáz mártír, 4400 fő, aki elterelő hadműveletet végzett és száz, akinek egész végig az M1-es melletti rét és a kúrás szabadsága lebegett a szeme előtt. kezelhetetlen nyúlkolóniát vizionálok körülbelül 3 év múlva.

megesküdnék arra, hogy az imént a kollégám asztalán álló műanyag dinoszauruszok verekedni kezdtek. örököltem a távozókollégától egy szűzmáriaszobrot, először arra gyanakodtam a zaj miatt (mária amúgy háttal áll nekem, mert ha nem háttal áll nekem, akkor túl vádlón mustrál. így viszont, hogy háttal áll nekem, könnyedén megállapítható, nincs olyan nagy valaga, mint a new yorki szabadságszobornak. na de nem is ezt akarom mondani, hanem, hogy) megesküdnék rá, hogy a dinoszauruszbabák verekedtek az imént.

éjszakai ügyelet kellékek: óriás sült krumpli, óriás kóla, óriás kávé, óriás zacskó bake rolls, óriás szendvics (= óriási zsíros has), óriási jó dr house, óriási műszak utáni holdudvar buli ígérete.

ott van például a kerületi, dehogy kerületi, addig nem jutottam el, az általános iskolai népdaléneklési verseny. talán harmadikos lehetek. rettenetesen izgulok, nagyon szívesen mennék a kerületi népdaléneklési versenyre. a nyolcvanas években még nagy presztízs az a magamfajta harmadikosnak.

a házi forduló előtt még álmodok is a népdaléneklési versennyel, elképzelem, ahogy a fehér blúzomban és a sötét rakottszakonyában nyerek a kőbányai Pataki Művelődési Ház nagyszínpadán. az iskolai háziversenyen tíz népdal címét kell papírra sorolni. egyet egyáltalán nem tudok, de már akkor is magabiztos és szerencsés lévén (ezrest találok a homokozóban, egyetlen tízessel ötszázat nyerek a kenesei üdülőben egy nyerőautomatával) eldöntöm, azt úgysem választja a zsűri. a szűröm volna tarisznyám kezdetűt. az az, amit nem tudok, csak rettenetesen hamisan.

óriás betűkkel írom a dalcímeket, köztük a 'Szűröm vóna tarisznyám'-at is. a 'volnát' mindig 'vónának' énekli a tanárnő, nyilván, 'vónának' kell írni, gondolom és továbbmegyek a 'Megrakják a tüzeeeeet, mégis elaluszik'-ra. ezzel - bár legszívesebben lehagynám a papírról - mintha kétszer aláhúznám és pirossal keretezném, hogy na tessék, ezt válasszad.

kiállok, izzad a kezem, kapar a torkom, billeg a lábam. a listámra néz a zsűri elnöke, leplezetlenül röhögni kezd, nem értem miért. a zsűri elnöke amúgy akkoriban fiatal srác, napközis tanár, azóta az iskola igazgatója és a kerületi fidesz képviselője.

azt választja.

próbálkozom, nekikezdek megint, sikertelenül. utána a vécében kicsit sírok és egyszerűen nem értem, töprengek, hogy amikor szerencsés típus vagyok, miért hagy el a szerencse. nem jut eszembe, hogy egyszer lesz internet és lesz blogom is, amire szedettvedetten összeszedem a gyerekkori emlékeimet, ahogy azt sem, egyszer könyvet is írok a lakótelepről és a csodálatos gyerekkoromról és hogy abban ez milyen kurva jó rész lesz. csak az érdekel, hogy a kerületi népdaléneklési versenyre megint a Jutka jutott. és nem én.

eljött a motorszerelő varázsló és két ujjal beindította Habanát. most is előjött a szöveggel, hogy nagy a fejem, mint három éve, amikor megvettem nála a bukót. most kölcsön akarta adni a sajátját, mert az enyém fent maradt a lakásban, de sajnos nem jött fel. nem tehetek róla, hogy ő olyan madárfejű lajcsika, szerintem egészen normális méretű a fejem. a Habana meg jóízűen nyammogott a 95-östől, és kedvesen dorombolt a citromszagú fényesítés miatt. biccentek, dudálok, száguldok, i bike again!!

nem bírom magam elviselni.
egy jó nagy baltával rácsapok hajas fejbőrömre, azt jobb lesz.

felnőtt vagyok. soha, soha nem bántanék katicát.

nagyapa azt mondta, szerinte a kertben rettentő sok a krumplibogár. nagy, lapos kő volt a sufni mellett, mohalepte, kicsit csúszós, kicsit hideg, gyanús, akaszkodós növényekkel körbe. skála nejlonzacskóba bújtattuk a kezünk, vagy háromba, és azzal húztuk a csalánt. a csalánnak erős, kapaszkodó gyökere van, ha az ember még tíz sincs, megerőltető, nagy munka. épp a krumplibogár-helyzet megoldásán dolgoztunk, nem éreztük a kivitelezés fáradalmait. az edényt a nagy, lapos kőre tettük, aztán bele a vizet, meg az életlen vajazókéssel kipréselt csalán-nedvet. a gyanús növényekből is téptünk, akkurátusan nyomkodtuk a levet, a nagypapa örült, hogy csendben, szépen játszunk. amikor már egészen zöld volt a színe és méregerősnek látszott, fogtuk tesztalanyként a katicát és a gyilkos lébe mártottuk. feszült figyelem. érzem, ahogy juli válla közelebb kerül az enyémhez, koncentrálunk. a katica először lemerül, megfordul (vagyis mártózik), hogy aztán egyetlen kecses mozdulattal tovább röpüljön, rovarkínzó terveinket néhány jól irányzott, pettyes szárnycsapással meghiúsítva.