gondolati grafomán vagyok. egy csomószor észreveszem, ha beszélgetek valakivel, hogy nyilatkozatokká formálom, dramatizálom, vagy finomítom amit mondunk. például "- mondta lemondóan", "lehelte halkan", "gurgulázva nevetett", és más ilyen ízes-erőltetett fordulatokat. aztán meg elröhögöm magam, annyira kínos az eredmény.

megállás nélkül ciripelnek a tücskök, hangosan, halálukat várják, a munkahelyi madárpók ebédjei. furcsa hely ez, mondtam már. reggel például egy hatalmas rovarláb volt az asztalomon, és akkor nyomozni kezdtem hogy kerül oda, de felvilágosítottak, hogy valójában egy lecsupaszított libatoll. szerintem hazugság, és tényleg egy nagy, szőrös rovarláb volt.

az ugyanolyannevű nővel töltöttem a szombatot. iszonyú jó volt. nomen est omen, mondják, és milyen igaz. szociológiát és újságírást tanult, mint én. az apukája anyja margit, mint az én apukám anyja. csak harminc évvel idősebb mint én.

az ötödikes korom előtti időt nem számítom. azután először hatodikban egy pár hétig, meg lehet, hogy hetedikben és nyolcadikban is, de arra már nem annyira emlékszem. aztán a gimnáziumban, első osztályban maximum egy hónapig, aztán másodiktól egyhuzamban az egyetem első évéig egyáltalán nem, akkor aztán volt kb. két hónap, egy évre rá még két hét, aztán rá öt hónapra még kettő (ekkor voltam 21 éves, vagyis öt éve), és azóta tulajdonképpen összesen három vagy négy hét volt, és úgy tűnik, most már örökké soha, most már egy perc se lesz.

az ötödikes korom előtti időt nem számítom. azután egy évig, hatodik közepéig. hatodikban volt egy pár hónapos szakasz, aztán hetediktől nyolcadikig megint egy év. gimnázium első évében rövidebbek, pár hetes, hónapos kihagyással, aztán másodiktól egyhuzamban az egyetem első évéig. akkor aztán volt kb. két hónap, aztán megint egy év, majd két hét kihagyással öt hónap (ekkor voltam 21 éves, vagyis öt éve), és azóta tulajdonképpen egyhuzamban, először három év, aztán most már másfél, tulajdonképpen összesen három vagy négy hét kihagyással. és úgy tűnik, most már örökké, most már mindig lesz.

hétvégén érkezik az ugyanolyan nevű nő. valami konferencia miatt, de találkozunk, kimegyek érte a reptérre. vicces, éppen egy éve fedeztem fel őt a neten. fel is hívtam a hamburgi munkahelyén, csodálkozott a recepciós, amikor mondtam, hogy XYZ vagyok és XYZ-t keresem. nevetett, azt hitte viccelek.

éjjel a normafánál voltam, einstein miatt, éppen ötven éve halt meg szegény. csillagászok is voltak ott, énekeltek egy gyanús dalt, és várták a fénycsóvát, aztán tovább is adták. fénystaféta, körben a Földön, tiszta Gyűrűk ura, egymas után villannak a fények. csak most nem a méltóságteljes galadriel vagyok, nem csillogó hajú tünde, és nem is orkok vannak a környezetemben, csak néhány kicsit részeg és nagyon boldog fizikus. szeretem a munkám.

kikényszerítettem a vadból, hogy foglaljon állást az éretlenségemmel kapcsolatban. mármint hogy van e nekem olyan. szerinte egyszerűen csak vihánc vagyok.
kár, mert szeretem magam hűvös démonnak hinni. egyáltalán nem vagyok hűvös démon, de mindig érdeklődéssel figyeltem azokat, akik. kicsit míszek, felfelé fordítják az orrukat, de csak egész kicsit, nem vihognak hangosan (mint én), nem beszélnek üvöltve (mint én), se csúnyán (mint én), távolságot tartanak, nem tapiznak, nem állnak közel, villogtatják a szemüket és szépek.

azt álmodtam, hogy a metróaluljáróban, egy mobil szülőautomatában egyedül megszülök egy gyereket, aztán egy csomó cuccal együtt elindulok haza, próbálom a gyereket is tartani, de lenyaklik a feje, kiesnek a dolgok a kezemből, mert túl sok cucc van nálam. nem bírom el ezt a sok mindent, mert senki se segít, mert egyedül vagyok.

felesleges parázni régvolt dolgokon, bízni kell, ha meghalunk is, mondhatnám, de nem teszem, egyszerűen csak bízok, mostantól mint a kisangyal, ügyesen, miért is tenném másként, vagyis miért ne tenném, bugyutaság lenne, csak hogy egyik kedvenc szavammal éljek.

mi ebből a tanulság?
nem érdemes aluljárós mobil szülőautomatában egyedül szülni.

gabi galamb elment, a tojásait összetörve találtuk meg tegnap délután. a biológus szerint egy varjú lehetett a tettes. most gyászolunk. közben én a takarítónőre gyanakszom.

egy hónap az újvilágban, és még ajándékjegyeket is adott a malév.

egy galamb költözött a hálószobában a nyitott ablakrésbe, egyetlen éjszaka alatt felépítette a hevenyészett kis fészkét, ami nem csoda, p például tudta, hogy a balkáni gerle híresen hevenyészett fészket készít.

galamb gabinak hívom a leányanyát, két tojást tojt, most azokat melengeti, már két napja folyamatosan.
leányanya, mert nem jön a barátja, a férje sem, egyedül költ, költő ő, ugye, magokat vettem neki, tönkölybúzát, mert csak az volt, de nem eszi, csak költ, csendben, egyszer az ablak sarka felé, egyszer az utca felé fordítja a csőrét, ennyi csak a különbség.

szeretem őt, sietek haza, hogy lássam.

nem biccentenek a motorosok.
tavaly még volt biccentéses hierarchia-rendszer. a robogósok egymásnak szinte mindig, a motorosok a robogósoknak szinte soha, a robogósok a motorosoknak dacból soha.
na most meg hiába fixírozom a pirosnál a mellettem álldigálókat, legfeljebb hülyének néznek, de nem biccentenek.
és amúgy magassarkúban nem olyan jó száguldozni, főleg, ha be kell rúgni a motort.

kirajzottam, csak egy csávó akart elütni.
de hogy hívják a robogót?

azt mondja a furcsakollégám, hogy minden és minden összefügg. például az, hogy a pápa haldoklik, azzal, hogy a bulimias agyhalott Terry meghalt. mindezt persze csak akkor fogjuk megérteni, amikor száz év múlva a koncentrációs táborban ülünk a latrinán. azt hiszem itt vesztettem el a fonalat.

ma éppen öt hónapja van az újra.
és már halványan, de elkezdtem álomszerűnek érezni, hogy volt a nincs. pedig nagyon nagyon hasznos nincs volt az. elengedhetetlen, szükségszerű nincs volt, a van, a lesz és az örökké kötelező érvényű feltétele.