csupasz kézzel lehet mancsozni a nyers húst és tojást, ritka alkalom a fasírtkészítés. kézmosás közben végig hallgatom, ahogy a szomszédos általános udvarán visítanak a gyerekek, hangosan, kitartóan. érzékelhetően nincs igazi veszély, tervezett visítás ez. mégis lenézek, egy kétméteres kaszást látok, csuklyában, méternyi csillogó pengével, mindenszentek, nem szent szentekkel. a kaszás az iskolások után, ők szaladnak, visszacsavarodva a csuklya alá szólnak: elkúrtad, elkúrtad, elkúrtad, és ökölbe szorított kézzel ráznak felé.
vissza a lakásba, ülök a hatalmas doboz tetején, csurig emlékekkel, levél 96-ból Zsuzsitól, csá buzikám megszólítással arról, hogy fél, kövér lesz. öt éve nem láttam, két gyereke van már, azt mesélik, kövér lett. kockás barátság füzet, oldalanként kérdésekkel, ki tetszik (találékonyan azt írtam, "ő. egy fiú"), mi a kedvenc együttesed (Depeche Mode, és úristen, Bonanza Banzai), mi a kedvenc tantárgyad (német, tesi), mi a kedvenc kocsid (ez a kedvenc válaszom: "Egy Opel Kadett, egy Kadett Fun, igen, egy Fun!"), és tengernyi más, titkos dolog. válogatok az emlékek között, de végül minden a megtartom kupacban marad.

a szomszéd csönget, hogy kizárta magát, átmászna tőlünk. féltem őt, nem látszik túl sportosnak, ráadásul a legfelső emelet, kétésfélméter magas fal a két erkély között. nem engedem, hogy a szakadék felett próbálkozzon, az erkélyeket elválasztó fal épülethez közeli szakaszát ajánlom. pár másodperc, és ennél is jobb ötlet jut eszembe, felajánlom szolgálataimat, amit ő elfogad. létrára pattanok, erőlködve, de felhúzom magam, a keskeny fal élére hasalok, erősen tartom magam. átcsúszok a testsúlyom billentésével, pár másodpercig lógok a fal tetejéről, és lehuppanok az ő erkélyén. egy percig sem gondolom, hogy bármi bajom eshet.

hogy a párizsis kifli finom,
hogy a margit hídon szombat reggel
szembesétál a nap,
és hogy a letört fülű,
csorba,
kedvencbögre megsemmisüléséről értesülve
nyakába veszi a várost,
és meg sem áll amíg
ugyanolyan küllemű,
de vadiúj példányt juttat részemre.

a bertalan lajos utcai megállónál ültem le a férfivel szemben. a térdére sütött a nap, a térdén napozott a katica. minden magállóban ránéztem a katicára, de csak egyszer. a deák téren szállt le, éppen mint én.
változások, várások, van ez így.

egy tél kellett ahhoz, hogy megváltozzon a tradíció. tavalyelőtt a biccentés volt a köszöntés motoros és motoros között, tavaly a biccentés, és a csuklóbillentéssel kombinált intés oszlott meg azonos arányban, ma meg szinte átvette a hatalmat a lazán oldalra emelt kar. a lazán oldalra emelt kar rendkívül vagány, de legalább annyira veszélyes, ugyanis bármikor levághatja egy figyelmetlen autó, lámpaoszlop, teherautó vagy biciklis. a biccentés sem ártalmatlan, én például egyszer elég sokat beleadtam egy határozott biccentésbe, és kishíján felkenődtem az előttem haladóra, aki mire felnéztem, megállt.

a postaládában várt az üzenet, hogy ajánlott van küldemény a címünkre. 2000 november 15-én már próbálták egyszer kézbesíteni, nem sikerült, mert nem voltunk itthon, de 2000 november 26-ig még átvehetjük.

a választásnál meg kétféleképpen is balfasz voltam, először ikszelés után leejtettem a lapokat, amik a szavazófülke magányából a függöny alatt kilibbentek és iksszel felfele szétterültek a bizottság előtt. aztán megpróbáltam érvénytelenül szavazni az egyik lapon, hatalmas keresztet raktam A4es szélességben, viszont észrevettem, épp a munkáspárti jelölt (nevezett Kerezsi László) karikájánál találkoztak a vonalaim, úgyhogy végülis leadtam, mert bár feltehetően az A4es méretű iksz érvénytelen, azért mégis úgy ítéltem, ez sorsszerű.
emocionális választói magatartás, éjáó.