fekete lakk-kabáttal, két diszkógömbbel és egy mágneses lóval tértem haza a háromnapos szabadkőműves gyűlésről. az úton valamiért csöcsfej jutott eszembe, a pulykatojásképű fiú, a boglárlellei katonai tábor bohóca. csöcsfej dunántúli volt, érdekes kiejtéssel, tojásszerű fejjel. mindenféle versenyt rendezett a katonai tábor népe, csöcsfej minden el is indult. lányszépségversenyen lánynak öltözve, versmondóversenyen dadogószámmal, fiúszépségversenyen kockás ingben. hetedikes voltam, csöcsfej ötödikes volt, tanita tikaram ment a tábori diszkóban, felkért és lassúztam vele.

ez így nagyon ciki, rázkódik az egész sor. valami rosszra kell gondolnom, valami jó kis temetés, haláleset, muszáj azonnal valami nagyon nagyon szomorú gondolat. a hosszú percekig tartó, szűnni nem akaró, feltűnő röhögőgörcs csúnya, gonosz és infantilis. kortárs osztrák opera a galíciai zsidő, szélsőségesen kommunista karl radekről.

terrorizál ez a virág. sok vizet neki, mondta apám, átnyújtotta, és éreztem ennek igazán rossz vége lesz. szem elé helyeztem, a konyhába, szokatlan lelkiismeretességgel itattam reggeli kávézáskor, esti akármicsináláskor, olykor még napközben sem kíméltem. a virág viszont terrorizál. hányavetien lehajtja egyik levelét, sőt, egy különösen kegyetlen esetben mindet kókaszotta. demonstrál, nyomaszt, jól megmondja mi kell neki. én meg aztán jó alany vagyok a terrorra, mélyre leszívom a feszültséget, beiszom, csakúgy, mint ő a vizet. ma például van vize, mégis lelankasztja a szárnyát. bocsánat, szárát. ja nem, szarát. ugyan már, szomját.

tegnap meg torkon vágott az a nagydarab ellenfél könyékkel, a hangom is elment, a könnyem is kicsordult, de nem baj. jövő kedden úgyis kitépem szabad kézzel a szívét.

nem tudtam adni aprót a mozijegyért, mert korábban, amikor a moszkva téren a zilált tizenkevésforma punk mélyen a szemembe nézett, odaadtam neki piára. a mozijegyből éppen annyi apró hiányzott, úgyhogy a mozijegyes huszonkevésformának aztán mélyen a szemébe néztem és elengedte az aprót. asszem ez a társadalmi szolidaritáson alapuló gazdaságmodell alapja.

minden nap pontban félnégy és negyedöt között jön a csokivágy. agyba préselő erővel, egészen addig, kitartóan nyomul, amíg valamilyen nagyszerű édességgel - mai nap egy tökéletesen konstruált túró rudival - le nem kenyerezem. apró örömök ezek.

"Nincs olyan racionális lény, aki a legalacsonyabb szinteken is szabályokat használna; ez végtelen regresszióba torkollna. Egy bizonyos ponton a gondolkodó egyszerűen csak végrehajt egy szabályt, nem is tehet másként: ez az, ahogy az ember szereti, a magától értetődő, az egyetlen helyénvaló és természetes viselkedés – egyszóval, ösztön". (Pinker, Steven: Hogyan működik az elme. Budapest, Osiris, 2002: 180)

na meg

"A konfliktusok kommunikációs feloldásának elmélete abból a felvilágosodás kori antropológiai eszméből ered, mely szerint az érdekkülönbségek nem az emberi természet gonoszságából származnak, hanem abból, hogy az emberek nem a józan ész szavára hallgatnak, amely viszont veleszületetten minden egyének közvetlen tulajdona, kivéve a gyermekeket és az őrülteket (Locke, 1683)."

he.

aranyszínű tintával írtam levelet a kislánynak, aki szuszóka nevű exem új csaja. leírtam, bánjon szeretettel, mert csak akkor lesz kiegyensúlyozott. szuszókába akkora processzort rakott a clevo gyár tervezője, hogy folyamatosan sóhajtoznia, fújtatnia, fuldokolnia, hörögnie, zörögnie, zajongnia, prüszkölnie kellett tőle. egy idő után társaságban már nem annyira mertünk mutatkozni, kettesben viszont soha, egyetlen egyszer sem volt baj.

felfedeztem a zene szédítő erejét, és azóta gyanúsan sokszor fordul elő, hogy egy film főszereplője vagyok. amikor háromórás alvás után, reggel fél nyolckor a munkahelyem felé autózom, és a második váci úti felüljárónál egy jézusos dalszövegnél felkiáltok, halleluja. amikor a kombínón hazafelé tartok és kilencedszer nyomok a mad worldre a playlisten, amikor a please dont go-ra helyzettől függetlenül automatikusan beindul a fejem, amikor hajnalban a vécékagylót ölelem kedvesen és eszembe jut, hogy egy etimológiai blogot kellene indítani. utóbbi mondjuk nem annyira érdekes film, ráadásul zene sincs benne.

tegnap életemben először kitöröltem egy posztot. na jó, nem először, egyszer már pár éve kitöröltem egyet, amikor azt írtam ide (magamat is beleértve) néhány nyomasztó szingli picsáról, hogy nyomasztó szingli picsa. aztán megbántam, hogy (magamat is beleértve) magányos embertársaimat csúf jelzőkkel illetem. a tegnapiban már nem emlékszem mi nem teccett, asszem túl nyomasztó volt.

nyomasztó nyulak!
nyaljatok nyomomban nyalókát nyáron,
nyíregyházán nyekeregjetek nyilvánvaló nyalásról,
nyúljatok nyomorúságba,
nyílazzatok nyálatokkal.

állatos szilveszter, sok olyan pia, aminek kukac lakik az alján, és az a csaj, aki a táncoló talpak ihletésére húszperces onemanshowban számolt be arról, hogyan kell a globális felmelegedés és az északi sark olvadása miatt egy alapítvány keretein belül a pingvineket new yorkban pincérnek állítani, esetleg a déli sarkra szállítani egy nagy nagy nagy repülővel.

amúgy a pingvinek a déli sarkon laknak, de akkor ez sok máshoz hasonlóan egyáltalán nem számított.