felfedeztem a zene szédítő erejét, és azóta gyanúsan sokszor fordul elő, hogy egy film főszereplője vagyok. amikor háromórás alvás után, reggel fél nyolckor a munkahelyem felé autózom, és a második váci úti felüljárónál egy jézusos dalszövegnél felkiáltok, halleluja. amikor a kombínón hazafelé tartok és kilencedszer nyomok a mad worldre a playlisten, amikor a please dont go-ra helyzettől függetlenül automatikusan beindul a fejem, amikor hajnalban a vécékagylót ölelem kedvesen és eszembe jut, hogy egy etimológiai blogot kellene indítani. utóbbi mondjuk nem annyira érdekes film, ráadásul zene sincs benne.