na aztán a zoli meg aszonta, nem jön át többet budára, mert a villamoson majdnem megverték, de nem azért, mert szemüveges, hanem mert olyan zenét hallgat, amilyet, és amikor leszállt, akkor meg akkorát esett, mint régen nem. és a krisztián meg a balázs meg egyértelműen standupcomedy-s arc, meg a középső ujjamat is megmutattam egy amúgy rendkívül szimpatikus lánynak, aki a munkájából kifolyólag sokat utazik, de ez nem azon az estén volt, amikor az oxfordi csillagász olyan helyet mutatott budapesten, amit még sohasem láttam, hanem azon, amelyiken először leesett a hó, és a fejemet egy sálba tekertem, és egy sátorba mentem bulizni.

közlési kényszerem van. kikérdezem az utcán az idős hölgyet, aki éppen válogatott káromkodásokkal illeti a csővezetékszerelő munkásokat, érdeklődöm a tizenéves fiú hogyléte felől, aki lehányja a közeli kapualjat, majdnem minden listás levélre válaszolok. csak azért nem mindegyikre, mert erőszakkal leküzdöm a késztetést. a késztetés márpedig erős. például „a bulin mindenki kap egy sonkatekercset és megünnepeljük, hogy…” szövegrészletre ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy beírjam: „imádom a sonkatekercset.” győzike vicces fotóját reklámozó levélnél végül a késztetés kerekedik felül, „hajszal pontosan ugy nez ki, mint lusta dick. még kiss peternel is jobban hasonlit”, körmölöm a billentyűzetre. néhány perccel, tíz emaillel, nyolc csetablakkal, két telefonhívással és öt elküldött sms-sel később az apeh sajtóosztálya hív egy rendezvény miatt, pillanatokon belül a hajszínemről beszélek. kedves hangja van.