beszélgettünk a testvérem hasában lakó kisbabával, a köldökön keresztül. közel kell hajolni és bebúgni belülre. ő is kommunikál, például a sárgadinnye után csúcsfejszerű alakzatot képez a testvérem hasából, vagy hosszan csuklik, ha ahhoz támad kedve. a testvérem szerint a repülőn, a felszálláskor a kisbaba mind a két lábával a hasának támaszkodva fékezett. a testvérem olyan nagyon csinos fajta terhes. megkértem, hogy ne szüljön tizenhetedike és huszonkettedike között, azt mondta, meglátja mit tehet. lehet, hogy ezt meg kellene beszélnem a köldökön keresztül a kisbabával is.

légymatrica vagyok a légypapír balszélén. ott alul. ha a légypapír ragacsos szakaszát veszed egységnek, akkor az alsó négyötöd felső tercilisében időzöm.

boldog életem van, bár sokkal unalmasabb minden, mióta felpréselődtem a légypapírra. nem állt szándékomban. sőt, egyenesen figyelmes típus vagyok. csak épp megláttam a szerelmem, és őt néztem, fikszíroztam, bambultam, és akkor egyszer csak placcs.

nem vettem észre a nagy ragacsot.

de nem panaszkodhatok. bár leszakadt a szárnyam, kifordult a belem, de ha a fejem maradékát kicsit megmozdítom, az egyik összetett szemem jobb sarkából rálátok a tévére.

és a tévé az élet.

ma reggel, amikor a képviselőház mellett motoroztam éppen, arra lettem figyelmes, hogy fideszes szórólaptömeg borítja be a fejem. a képviselőházi tisztviselő nem célzott elég körültekintően, nem talált be a kukába, így a szórólapok kíméletlenül az utcára zúdultak.
volt ott aztán dudálás, meg fejforgatás.
elegánsan lepöccintettem orbán viktor arcát, ami a visszapillantót tartó rúdra csavarodott és folytattam az utam.

egészen aprócska kukac volt, esélyegyenlőségi harcos és házbizalmi. gründolt a közösségért, mert valahogy mindig úgy érezte, vannak célok, amiért érdemes küzdeni. ilyen volt például az Osztrigák Felszabadítása Frontban (OFF) vállalt aprócska, ám felelős tiszte is.

egy csütörtöki napon elbúcsúzott a feleségétől, klárától (épp úgy búcsúzott, mint minden kukac, nejéhez dörgölte alsó szelvénye harmadik gyűrűjét), norvégiába utazott és miután egy gold tekilát lehajtott a reszelős nyelvű csiga nevű bárban, beköltözött az egyik halálra ítélt osztriga héjába.

hosszú napok teltek el a vak sötétben, egészen különös hangokat hallott, miközben tony kukoc nba-szerepléséről beszélgetett utazótársával. aztán amikor egy nap erőszakkal szétfeszítették a héjat, és utazótársát jégforgácson és citromszeletek társaságában feltálalták egy budapesti étteremben, eljött az ő ideje.

évek alatt gyűjtött konditermes tapasztalatait összeszedve, minden izmát megfeszítve kezdett izegni a tányéron.

az illedelmes úr, aki utazótársát szerette volna felfalni, először megdöbbent, majd a pincért hívta, és végül soha többé, egyetlen egyszer sem rendelt osztrigát.

három nappal később klára könnyes szemmel húzta elő a postaládából az OFF post mortem kitüntetését. szögre akasztotta, és soha többé nem ment férjhez.

a kollégáim két centire tőlem főtt malacfejet esznek, egy kiló friss kenyér társaságában. amikor még egyben volt a fej, az egyik kolléga bemutatta, hogyan köszön a malacka, az állkapocs, és az orr rángatásával tátogatta az szájat.

a malacka kedvesen köszönt nekem, mielőtt eltűnt a kollégák szájában.

félek. egyedül vagyok ebben a nagy térben, zümmögnek a gépek, még egy teljes órát ki kell bírni.. az előbb körbejártam és leettem amit az asztalokon találtam: nyolc darab szőlőcukor volt az összes ehető dolog.

múlt szombaton gyalog mentem otthonról a cafe körbe, kicsit fújt a szél, de éppen csak, kicsit sütött a nap, de nem bántóan, és amikor az alagút előtt, a mészáros és az attila utca kereszteződésében lévő hentes ablakában megláttam egy fiút sült kolbászt enni zsemlével, kicsikét bőgni kezdtem a boldogságtól.

aztán átgyalogoltam a szmogtól bűzlő alagúton, majd ahelyett, hogy a csodás időben átsétáltam volna a duna felett is, buszra szálltam, mentem egy megállót a hídon, utána leszálltam és gyalog folytattam. értelmetlennek tűnő pillanatok.

elmondtam a blogkutató lánynak, hogy exibicionista műfaj az egoblog, mindenki valakinek ír, blablabla, aztán kérdezte honnan tudom, olvasnak-e, és rájöttem, fogalmam sincs.
aztán mondtam az ellenkezőjét is, hogy szerintem önző műfaj az egoblog, mert csak addig érdekel, amíg nem untat, amíg engem szórakoztat, engem leköt, nekem jelent megoldást bárminek a kiírására, megoldására, vagy egyszerű látására. én.én.én.én. én. engem. nekem. önző.

amikor tudtam hányan olvasnak, meg hogy olvasnak egyáltalán, kényszerűségnek éreztem az írást, úgyhogy két éve nem mérem a látogatottságot. a tagboardra elvétve beírnak, olykor-olykor kapom egy-két levelet, de amúgy ki tudja. lehet, hogy csak én olvasom.

az önkifejezés alkalmas eszköze egy internetfüggő, önkifejezésfüggő, grafomán embernek. tudatos amit írok, soha nem bántam meg egyetlen posztot sem, talán a három év alatt egyet töröltem ki.

és hogy miért olvasok blogot?
úgy kezdtem el tegnap nézni a New York-i történetek filmet a HBO-n, hogy üvöltött valami reggae a háttérben. húszpercet néztem hang nélkül a filmet, annyira lekötött. kár, hogy nem lettem viselkedéskutató. kukkolni jó.

jövő héten a blogolás lélektanáról beszélgetek valakivel másfél órában.
emiatt gondolkoztam, de nem tudom, van-e blogger identitásom, vagy hogy az exibicionizmuson túl jelent-e valamit számomra.
aztán arra gondoltam, persze hogy jelent, 3 éve írom, és mindig akkor, ha lélek van.

egyszer volt blogger identitásom, 2003 nyarán, amikor megismertem a karcsit, meg az andrist, meg a villát, meg még egy csomó embert a blogon keresztül. vihogtunk a szódában, mert nem lehetett beszélgetni, mindent olvastál már a másiknál. de az akkor volt.
aztán rosszat is tud csinálni a blog, nekem például csinált olyat, ami fáj.
kinyúlt a blog a számítógépből és megkarmolászta a szememet, bokán rúgott és bedagasztotta az orromat.