elmondtam a blogkutató lánynak, hogy exibicionista műfaj az egoblog, mindenki valakinek ír, blablabla, aztán kérdezte honnan tudom, olvasnak-e, és rájöttem, fogalmam sincs.
aztán mondtam az ellenkezőjét is, hogy szerintem önző műfaj az egoblog, mert csak addig érdekel, amíg nem untat, amíg engem szórakoztat, engem leköt, nekem jelent megoldást bárminek a kiírására, megoldására, vagy egyszerű látására. én.én.én.én. én. engem. nekem. önző.

amikor tudtam hányan olvasnak, meg hogy olvasnak egyáltalán, kényszerűségnek éreztem az írást, úgyhogy két éve nem mérem a látogatottságot. a tagboardra elvétve beírnak, olykor-olykor kapom egy-két levelet, de amúgy ki tudja. lehet, hogy csak én olvasom.

az önkifejezés alkalmas eszköze egy internetfüggő, önkifejezésfüggő, grafomán embernek. tudatos amit írok, soha nem bántam meg egyetlen posztot sem, talán a három év alatt egyet töröltem ki.

és hogy miért olvasok blogot?
úgy kezdtem el tegnap nézni a New York-i történetek filmet a HBO-n, hogy üvöltött valami reggae a háttérben. húszpercet néztem hang nélkül a filmet, annyira lekötött. kár, hogy nem lettem viselkedéskutató. kukkolni jó.