megoldódott a rejtély. hajnali ötkor az alábbi képet rögzítette az erre a célra felállított szerkesztőségi webkamera (köszi, P!).






jól látszik, ahogy a hajnalos takarítónő gyakran ismételt, begyakorolt, rutinos mozdulattal leemeli a nyulat, óvatosan a Mária lábához helyezi és gyengéden eligazgatja a micisapkát. mi legyen most? vágjunk ki betűket egy újságból, ahogy P ajánlotta és írjunk egy névtelen levelet, hogy LÁTTUK, MIT TETTÉL!!!?

gyanús. rendkívül gyanús. van nekem a munkahelyi asztalomon egy méteres szűzmáriám. a lábánál kígyók tekeregnek, a palástja égszínkék, tekintete kenetteljes. nem felekezeti okból kifolyólag tárolom e szűzmáriát, hanem az igen kedves exkolleganő és az igen kedves exkollega örökségeként nőtt hozzám. egy-egy feszültebb pillanatban elég egy pillantást vetni rá és érzem, minden rendben van. mária viszont kicsit csúnyán néz, olyan vádlón követ a tekintetével, úgyhogy néhány hónapja a nyugalmam érdekében egy kockásfülúnyúl kesztyűsbábot helyeztem a fejére. az amúgy is rendkívül szórakoztató jelenséget kicsivel később egy a nyúl fejére helyezett micisapka tette még szórakoztatóbbá. (olyan micisapka, mint amit a gálvölgyi showban viselnek a részeg karakterek)

a micisapkás kockásfülűnyúlfejű szűzmária azonban a hosszú együtt töltött idő után is nem várt meglepetést jelent minden áldott reggel. ugyanis, minden áldott reggel, amikor pontban kilenckor megjelenek munkállomásomnál, a micisapkás kockásfülű nyúl a szűzmária mellett ül és legkevésbé sem a fején. az éjszakás kollégát a múltkor lesbe állítottam, hogy talán egy késői órán tevékenykedő, vallásos takarítónő áll-e a rejtélyes eset hátterében, de azt állította, nincs olyankor takarítás. most a webkamera-beszerelés mellett döntöttem, de addig is. mi lehet a magyarázat?

ha ma lenne a szülinapom, azt mondanám, ejha, ez aztán a szülinap. multikulturális vagyok: streetballon amerikaiakat, árpádsávos tüntetés mellett elhaladva magyarokat, a mexikói gyorsbüfében enchilladakat, a teázóban indiai fiúkat, a lánchídon zöldeket láttam. ma még csikidám koncertre is megyek.

that is life.

tök szuperül meg tudom magyarázni magamnak, amikor épp hülye vagyok, hogy miért. aztán, miután hülye voltam, tök szuperül meg tudom magyarázni magamnak, hogy nincs erre magyarázat, hülye voltam, nem így kellett volna. szenvedni meg szupergörcsöket gyártani könnyű, türelmes okosnak lenni már sokkal nehezebb. légiesen szeretnék repkedni, súlytalan.

három előtt fél órával néha felsikoltok, hogy hooool vaaaaan máááár a piiizzzzaaaa, de csak, hogy szórakoztassam a körülöttem ülőket, akik szórakozva azt mondják, még félóra. háromkor az izzadtan és remegve érkező pizzafutárt az aprócska konyhába kísérjük (körülötte húsz ember, keselyűként köröz), körbevesszük, résnyi menekülőútvonalat se hagyva. látszik a szemén, hogy érzi, baj lesz, levegője fogytán, nagyméretű kollégáim az ajtóban, kijárat neki itt nem terem, hiába. kinyitja a dobozokat, a tömegkoncentráció egyre nő, szenvtelen, éhes arccal préseljük a fal felé. egyikünk kést ránt, mások ollóval rohannak, kevésen múlik, hogy nem ragad bent örökre. egy váratlan pillanatban, felszabadult arccal slisszol a lépcsőház felé. a munkahelyemre csütörtökönként ingyenpizza érkezik, háromkor.

a médiában akarnak dolgozni.
pénzt akarnak keresni.
újságírók akarnak lenni.
de.
az újságírók igaziból mind írók akarnak lenni.
az írók viszont nem keresnek pénzt.
de.
vajon az írók?
az írók igaziból vajon mik akarnak lenni?

és akkor csenget valaki erősen és bátran, pedig csak reggel kilenc és sosem csenget olyankor senki erősen és bátran. az ajtó előtt viszont senkisem áll, elképzelésem szerint maximum a rabló vagy a láthatatlan ember. egészen körmönfont félelmeket gyártok a másodperc törtrésze alatt. aztán pár perc és lépések zaja és újra cseng, erősen és bátran. ekkor már áll is egy nagy valaki az ajtó előtt.

a kéményseprő az.
egyetlen földöntúli, vallásos hitem, az imádva szeretett szerencse szimbóluma.

van a legrégebbi barátnőm, még oviból és vele ittam a vörösbort és azon bánkódtunk, hogy minket sosem választottak ki gyerekszínésznek. a többiektől megtudtuk, hogy a belvárosi, meg budai általános iskolákba jártak a filmesek, castingolták a gyerekeket, P is igy került a tévébe, Mercinek pedig például egy sora is adódott, az eddigi legrosszabb magyar film temetésjeleneténél azt kellett mondania, hogy "én is angyal akarok lenni" és akkor az anyukakarakter ráripakodott, hogy "csend már, temetésen vagyunk". de hozzánk, kőbányára sosem jöttek a filmesek, csak a birkózószövetség, az is csak egyszer és csak a fiúkat választották birkózásra, pedig direkt az első sorban tömörültünk és mi is nagyon akartuk.

aztán ötödikben, amikor az osztállyal előadtuk a farsangon az István a királyt, akkor mi ketten voltunk a nép és még örültünk is neki. most bevallottuk egymásnak és magunknak, hogy a királynő vagy koppány ágyasainak járó szerep százszor jobban tetszett volna.

vadjutkát várom kolbászos, tarjás lecsóebédre, hogy feltöltsem magyar koszttal, a török hegyek közt szegény lány nem evett elég húst. segít a készítésben, elegáns mozdulattal záptojást plottyant a lecsóba. ugrok felé, de a plottyantás folyamata már elindul, nem sikerül időben leállítani. mivel csak kicsit záp, szaga például nincs, színe mondjuk annál inkább, hamar döntünk: ez nem az a helyzet, amit némi elővigyázatos gyomorfertőtlenítéssel ne lehetne megúszni. megterítünk. a zápos lecsó előtt egy kiadós korty a 75 százalékos erdélyi szilvából (amire anyukám halálfejeket rajzolt, úgyhogy se a dán, se az amerikai barátaink nem mertek inni belőle), egy másik utána. az amúgy kifogástalan, zápos lecsó fogyasztásakor felidézzük 2005 januárját, amikor egy közös ebédhez két kiadós pohár, vastagon penészes almalevet kortyoltunk.

állásfoglalás.
szeretem a zoolander, a kidobós - sok flúg disznót győz és a doktor szöszi (1., 2.) című, a magaskultúra elkötelezettjei által kínosnak talált filmremekeket.