gépies vagyok, egyik ajtón nyitok be a másik után, az orvost keresem, mondjon valamit, de képtelen, az éjszakás az illetékes, aki már rég hazament, kora reggel van. a nagyapám az ágyon ül, boldog, hogy lát, kávét főzök porból és puszit nyomok a kopasz fejére, társasági stílusban beszélgetünk, a napi híreket vesszük sorba, miközben katonákat vágok a keményre száradt kórházi kenyérszelethez adott felpöndörödött kórházi párizsiból. gépiesen ülök a motorra, kilenc óra sincsen, zuhog, a bugyimig ázom, de csak megyek, és nem érdekel az eső, gépiesem emelem egy belvárosi kávéház kézszárítója alá a combomat, hogy megvető pillantást érdemeljek a kalapos nyugati turistától. szárítom a hajam, úgy ülök vissza a motorra is, lobogtatom az idézést, a tárgyalóterem előtt csavarom ki a vizet a kabátom ujjából, gépiesen nézek szembe a gyilkossal, állom a tekintetét, de ő elfordítja a fejét és mindent, az utolsó részletig letagad.