anya tavaly dvd-lejátszót nyert karácsonykor, idén egy hatalmas élő halat, akit fejbe kellett kólintani, és a kati vitte haza, mert anya fél a haltól. ezért sose ettünk karácsonykor halat, anyu nem mer hozzáérni, apu szerint meg túl munkás a sok szálkát kiválogatni belőle.

anyuéknál már tegnap díszítettünk, aztán játszottunk activityt.

megint annyira röhögtünk, mint gyerekkoromban, az a fajta röhögés, amikor kábé egy teljes percre elakad a lélegzetem, és bár szeretnék én levegőt venni, csak nézem anyut, ahogy hülyéskedik, és nem tudok. ráadásul már ő is annyira röhög, hogy elakad a lélegzete, a nővérem már réges rég nem kap levegőt, már apu sem, könnyezik mindenki, lefolyik a szemfestékem az államig, fuldoklom, ha valaki most lépne be, azt hinné, hogy sírunk, pedig csak hasonlóképp röhögünk mind a négyen.

mindezt azért, mert anyu elmutogatta, hogy ködszitálás.

áporodott zellerszag árad belőlem, a kezemből, a táskámból is, asszem a hajam is zellerszagú, meg most már az orrom is, mert szagolgatom a kezem. a saláta a bűnös, amit reggel állítottam össze, zellerszárat vagdostam bele, nem számítva azzal, hogy a pórusaimba mélyen belemászik.

és most már minden szabadidőmben a buffyt nézem, ami kicsit káros, mert a múltkor is, amikor a metróban rámcuppogott egy csávó, odamentem, egy centire megálltam az orra előtt, aztán fojtott hangon, de nagyon keményen megkérdeztem, hogy mit akarsz, aztán sarkon fordultam és gyorsan eloldalogtam, mert rájöttem, hogy nincs szupererőm, és éppen fakaró sincs nálam.

a phd-s tutorom punksztár.
az első sorban álltam a koncertjén.
hörgött meg üvöltött.

'ezt a fényezést nézd meg, eredeti, nem király'? - mutat egy besárgult, szakadt Lada című könyv borítójára a kollégám.
de, mondom, nagyon szép.
a fotón egy gyárban két Lada van, és tényleg kicsit fényesebb az egyik. ugyanez a kollégám hiszi, hogy a fogunkban csip van, és azon keresztül figyelnek meg minket, asszem a kormány vagy az ufók. ugyanez a kollégám hívja úgy a feleségét, hogy a néni, aki otthon lakik.
mondtam már, hogy végülis imádom ezt a munkahelyet?

a pólóim haspólókká váltak, amit utálok.
pedig negyven fokon mosok, mégis összemennek,
ezek szerint harmincon kellene.

hópelyhek hullottak az éjjel, kövéren, giccsesen, lefelé. én néztem a taxiból, azon gondolkoztam, hogy ez olyan ősi vonzódás-e, mint a tűz, és közben ettől a szép gondolattól kicsit meghatódva mondtam a taxisnak, hogy annyira szép. nem reagált, kiderült, hogy vezetés közben ő is oldalra bámul meredten és nézi a hóesést.

aztán amikor kiszálltam, az utcában egy skoda oktávia motorháztetejéről akkurátusan leeszegettem az összes havat. sajnos ezt három éves korom óta nem sikerült kinőni.

aztán eszembe jutott az a bölcsesség, amit még az oviban tanultam és máig fontosnak tartok: ha a hó sárga, ne edd meg.

olyan sok hisztérikus ember vesz körül a munkahelyemen, hogy a saját hisztériám egészen elveszik. Beilleszkedik, elcsendesedik, elbújik.

szemben két kolléga üvölt egymással, amikor szólok, hogy ez most hiszti, higyjék el, én aztán meg tudom ítélni mi a hiszti, akkor visszahisztiznek, hogy de azért mondjam meg kinek van igaza, ha már olyan jól tudom, hogy ez hiszti. Odébb a leghisztisebb hörög egy kevésbé hisztisnek, megint máshol egy szalonhisztiző üti a billentyűzetet, legtávolabb sírós hangon bugyog egy harmadik.

most, hogy ilyen sokszor leírtam, hogy hiszti, egészen hisztérikus lettem.