- van emo az osztályban? - kérdezem a hetedikes ismerőst. mi az? - kérdezi, és tovább olvassa az ifjúsági magazint, ami még mindig létezik, pedig azt hittem, 89-ben sok mással együtt leáldozott neki.
- tudod, no thanks meg tokio hotel, fekete haj, halálvágy, ilyesmi - mondom és fel is csillan a szeme, aztán a csillanat pillanat alatt szánalomba fordul.
- te az imóra gondolsz, ugye? - mondja hosszan ejtve a magánhangzókat, az angol kiejtés szerint, vagyis helyesen.

a skype-ban emo emotikon, a híradóban emohír, rácsodálkozó non-emo felnőttek (milyenek ezek a fiatalok), növekvő feketehajfesték ipar és az emok, az életunt magyarság utánpótlásának hajszálpontos termelői. szevasztok.

a közértben futottam össze M-mel, akit már 15 éves korom óta ismerek. jócsaj, erős pozitív sugárzással, mindig hangosan nevet, okosan érvel, szuperjól táncol, lapos a hasa és szereti a bort. én aszpikos-uborkás szeletet rendeltem a felvágottaspultnál, ő frankfurti virslit, miközben a pasikról beszéltünk. elmesélte, hogyan fogta a cókmókját és szaladt spanyolországig háromhónapot tánctanulni, előtte hogyan lakott valakivel egymás mellettiségben pár évig. aztán az uborka felé vettük az irányt, épp ott tartott, hogyan vett el egy darabot belőle a következő, a kétszerannyiidős pasi. "sokat tanultam tőle, de megalázott és magával vitte az ártatlanságomat" - mondta, aztán kiitta a kávét, mert addigra a kávézóban ültünk. aztán az újról mesélt és hogy az új hogyan vallott neki szerelmet (egy olyan mondattal, ami a lelkével és a lelkek egyezésével kapcsolatos). az új pasi amúgy az előző pasi barátja és a társaság rossz fiúja. de nem is baj, gyújtott egy olyan csajos hosszú cigire, megértik egymást, mert a társaság őt úgyis ribancnak nézi ("csak legyintenek és azt mondják, áá, M-ke, aki mindig csak a boldogságot keresi"). szerencsére a rosszfiú megérti őt és ő a rosszfiút viszont. és ez most akkor is a big láv, na persze nem teljesen rózsaszín ez sem, de semmise az, mert például a rosszfiú előző este merevrészegen az előző csaja nevén szólította meg. "nyakon öntöttem egy vödör hidegvízzel és hívtam neki egy taxit. az utóbbi időszakban annyit éltem, hogy most az a lényeg, hogy ez jó. ha bánt, akkor megrázom magam és túlélem, úgyis sok a jelentkező. anyám szerint a jócsajoknak nehéz a dolga."

én leszűrtem a tanulságokat, mert szivacsként rendszerint él bennem ez a késztetés, aztán megbeszéltünk egy vacsit a következő hétre és megfogadtam, ha egyszer tényleg megírom a tiszakata-imitátor könyvemet, csakis ez lehet benne az első bekezdés.

én nem tudom. most akkor aki megítéli a másik embert, aki ítéletet mond felette, aki eldönti, hogy a másik jól csinálja-e a dolgait, vagy nem jól csinálja, az honnan tudja, mihez képest van mi? óvatosnak kell lenni, a megítélgetésből hamar az lesz, hogy az ember jól rájön, micsoda szerencsétlen egy flótás tulajdonság már ez.

minden este pattogtatni járok, ennek megfelelően a karom éppen olyan, mint egy foltos szalamandra. illetve szeretném tudni, van-e valóságalapja annak a híresztelésnek, amit egy ír faluban hallottam. aszerint hogyha egy birka véletlenül elesik, és lábai az égnek állnak, és képtelen megfordulni és a segítségére siet a juhász/pásztor (az ugyanaz?), és felfordítja, akkor nagyon nagyon körültekintőnek és óvatosnak kell lennie, mert ha nem abban az irányban fordítja vissza a birkát, amelyik felől az elesett, akkor a birkának összecsavarodnak a belei és meg is hal. most ez foglalkoztat.


(az élénk kommentforgalmat generált juhász/pásztor-ügy UPDATE-je: mégsem az a különbség köztük, amit sejtettem, hogy a juhásznak van subája, a pásztornak viszont kalapja és botja van, hanem.
mivel a birka az valójában juh (tudtátok?), ezért a legpontosabb kifejezés a juhász. amúgy, a pontatlanságáról ismert magyar Wikipedia pásztor-ügyben rendkívül felkészült, kiderül belőle, hogy a pásztor a gyűjtőkifejezés, nevezetesen: "Pásztor. Ősi állattartó mesterség, életforma. A vadállatok háziasítása óta létező foglalkozás, így szinte minden kultúrában fellelhető. Mivel a magyarok alapvetően állattartásból, pásztorkodásból éltek, különböző állatfajok pásztoraihoz más-más megnevezést használtak, és tájtól függően kialakítottak egy sajátságos hierarchiát.")

addikcio = laptoppal erkezni egy ketnapos turara, aztan az eszkoz varatlan lemerultekor remego kezzel egyeurosokat dobalni a repteri nyilvanosfulkeszeru internetallomasba. ja es ha mar, akkor elmondom, a guiness finom. a viszki is finom.

a nevem xy. ujra szolok. segitsegre van szuksegem.

a döntőben robbant szét az erem, az izraeliek ellen, a jobb csuklómon, belül. furcsa érzés. először gyűlik a vér, a göb kidudorodik vagy két centire, később pukkan egyet, melegség tölt el, aztán féltenyérnyi kékség marad. a testem háborús időkre emlékeztet, az a szerencsém, hogy ma dublinban vacsorázok egy testsérüléseket javító wellnessközpontban. rámbíztak egy ajándékot, amit vinnem kell: egy hajlított fémbicikli, illetve egy nagy adag túrórudi, mindez egy sonka nevű ír számára. a sonka nevű ír az imént telefonon arról tájékoztatott, nem biztos, hogy kiér tízre a reptérre, mert egy vak apácával van programja, akit biciklizni tanít. azt mondja, nem biztos, hogy végez addigra.

egyetlen kutya volt az életemben, akivel együtt is laktam, az ágy végében aludt mint egy gombóc. amikor nem aludt, akkor a padlóra vizelt vagy kajára vadászott, egyszer például az összes, rendkívüli becsben őrzött húsvéti csokinyulamat kiette a zárt sporttáskából. máig nem értem, hogy nyit ki egy kutya egy zippzárt, mindenesetre azóta is látszanak a szöveten a fognyomai.
azokat nézegettem, amikor L felhívott, hogy a kutya mostantól már mindig alszik és hirtelen nagyon örültem neki, hogy akkor és ott olyan nagyon finomfajta csokinyulak voltak a táskámban.

A Szajna-parton ulok. A lepcson. Kicsit zavar a hugyszag, de rendkivul jol erzem magam. A folyos varos, ahol amugy lakom, sosem valtja ki belolem a folyoparti, hugyszagu lepcson uldogeles vagyat. Az iment, amikor meg nem a hugyszagu lepcson ultem, hanem setalgattam a folyoparton, szembejott egy szepjarasu ferfi. Lassan lepett, hosszuakat es a vallat egeszen kicsit mozditotta, de hatarozozzan es minden lepesnel. 8korul volt, az oldalrol jovo feny ugy vetett ram arnyekot, hogy sokaig tudtam gyakorolni a jarast, neztem az arnyekomat es ellenoriztem, jo-e mar. mostanra en is szepjarasu ferfi vagyok.

tegnap pedig beleszerettem egy szoborba, furcsa dolgokat hoz ki belolem ez a varos. a szobor fekete bronz, 50koruli munkast abrazol, amint eppen felturi az ingujjat. egyetlen pillanatot mutat a szobor, tokeletes, mozgalmas aprolekossaggal. haromszor fenykepeztem le, hogy meglegyen, ha ra akarok nezni, aztan kiirtam egy papirra: "naturalizmus, Jules Dalou".

most a Szajna-parton ulok a hugyszagban, kavezom es az RER-menetrend hatuljara irok, a taskambol elokotort elenk ezust tintaval, hogy aztan a blogba masolhassam ezt es igazi, mitortentvelemma-blogger legyek.