van itt ez a gesztenyefa, ami beteg. be akarom jelenteni a közterületfenntartóknál, vagy kiknél kell, hogy meggyógyítsák. nem látszik lentről, hogy betegeskedik, csak innen fentről, a város felettről, ahonnan a repülők sztrádája meg a sok sok tüzijáték is. tegnap szapphoval motoroztunk ketten, illegálisan, és két emberrel is hetvennyolcvanat ment az én szépséges motorom.

tegnap volt kétéves a blogom, eddig háromszázharminckilenc bejegyzést írtam. három hét múlva elmegyek életem eddigi leghosszabb nyaralására. szeretem a számokat mindig mindent számolok és szeretek belőlük statisztikákat számolni. a khi négyzet szignifikanciaszintje legyen 0.05 alatt.

ó mennyire jó lenne ha rámnézne, és nem hajlítaná alkarját olyan furcsán, úgy kifelé, és egyben lefelé, minden alkalommal amikor meglát. hát igen. az élet semmire sem jó, mert ez az alkar nem olyan, mint amire vágyom. elképzeltem milyen alkar lenne jó, de ez nem az. istenem. a karfiolfőzelék a bűnös. miért, ó miért, miért vettem meg, miért készítettem tejfölös habarást, miért ízesítettem sóval, borssal, miért juttattam el neki titkon, szerelmem bizonyítékaként. ha rám se néz. talán ha spenóttal, talán ha a zöld, ékes levelű földi tüneménnynel kápráztattam volna. ó én ostoba. de csitt. most felém jön. most hátha.

(rosszcsirkemáriaizmus. várom a versenyzők darabjait. villa már kihívott.)

már huszonöt éve éltek együtt, a nagybajuszú férfi meg a felesége, és akkor az egyik napról a másikra a férfi levágta a bajuszát. az asszony meg tiltakozásként random módon belenyírt a hajába. aztán ott volt az a négy-ötévesforma kisfiú, aki a vécében szeretett fejet mosni legjobban. egyszer le akarta vágni a haját, mert úgy gondolta hosszú. megskalpolta saját magát, még a bőrt is lehántotta.

a fodrásznál hallottam, ott voltam, hogy szőkített nő legyek.
aztán hazafelé kifogtam egy ebihalat.
a nagy városnál.
a hidak alatt.

a költözés óta van itt ez a nagy bordó doboz, ami lomos doboznak is tűnhet, de inkább emlékes doboz ez. cakkos szélű papírok, első és utolsó levelek, naptármaradványok, fényképek, mennyi fénykép, önértékelés paralevelek saját magamnak, fiúk borítékokba rendezve, és szétszórva mindenfelé, dobozvilág a falain belül.
ez itt horvátország, ez itt a margitsziget partja, ez itt a balaton, ez itt helsinki, ez itt otthon van, ezen szeplős az orrom, ezen hosszú a haja, ezen kék a fejem, ezen rücskös a térdem, ezen boldog vagyok, ezen kövér, ezen párizs, ezen alternatív vagyok, ezen barbibaba, ezen a duna mentén, ezt nem szerettem, ezt megszerettem, ezt mindmegettem, ez meg, ez meg itt, na ez meg itt ki lehet?

miközben beleszerettem Rosszcsirkeff Máriába,
arra is rájöttem,
ott ment félre az életem,
amikor nem a

szabadverseknek
szenteltem.

kutyagumióvodát nyitottam tegnap,
minden egyes kis kutyagumi hozta az anyukáját,
meg az apukáját,
az egyikük,
Kutyagumi Kundera,
a legboldogabb kutyagumi
a világon.

sokmindent történt.
láttam meghalni egy pillangót. a teraszon agonizált a földön, azt hittem hogy véletlenül a hátára fordult, és nem tud visszapördülni, úgyhogy segíteni próbáltam, de csak tovább szenvedett. átbucskázott az oldalán, aztán vissza és körbe-körbe szaladgált. ott hagytam, és kávét főztem, aztán amikor legközelebb kimentem, láttam hogy megmerevedett. öreg volt már. ledobtam az erkélyről, mert azt gondoltam biztos szeretne utoljára repülni. vigyázva kiejtettem és tök egynesen leesett a negyedikről.

aztán az is volt, hogy megint befejeztem egy egyetemet.

de a legviccesebb talán ma volt, amikor a vadjutka azt írta az msn-en, hogy azt álmodta leszartam. én meg elképzeltem, pedig persze képletesen értette.

figyelem az utat, de jobbra is nézek mindig, egyre izgatottabb vagyok, pedig még mindig nem látom, mert mindig eltakarja valami ház, vagy fa. az kap Balaton-szeletet, aki először meglátja a balatont.
nagypapát hozom, beutalós üdülőbe.
üdvözlöm, katika vagyok, a szobalány, anikó vagyok a felszolgáló, barnabás vagyok, az üdülőigazgató, a vendégekért vagyunk. fikszírozom a büfét, szörpöt akarok inni, málnásat, beutalós üdülőben csak azt akarok, de a teréz, a büfés, megmondja, hogy nincs.
sétálunk, és az öreg mindig tud valami olyat mondani, ami érdekel. "ilyenkor kap a balin, amikor vihar van, meg is mondom miért. kisodorja a hullám a kis halakat a partra, és ez meg ragadozó, kijön a halrajok után."
lassan megyünk, elmeséli hogy volt másképp az üdülő harminc éve, közben eszembe jut az a nyaralás, amikor kilenc voltam és együtt üdültünk. nagy esemény volt az, akkor lettem a Horgász magazin címlaplánya.

pakoljuk a szekrényt, meg a polcot, háromezer cédé, meg kitudjahány bakelit, új terek, saját odvakkal, kalapácsozás meg szögek, meg röhögés. valami miatt az egyik kanapé a teraszra kerül, én hanyattfekszem rajta és felfelé nézek, szemezek a műanyag palatetővel, és pont meglátom, hogy a rajta lévő tetőburkolat törmelékek éppen két szembe, meg egy vigyorgó szájba rendeződnek.

az ugyanolyannevű nő, akinek az apja magyar, az anyja lengyel, ő maga brazil, de Hamburgban lakik, amit utál, szóval volt otthon Rióban. és küldött egy nagy csomagot. volt benne egy papírtégla. a papírt kibontva láttuk, hogy abban van egy nejlontégla. a nejlon lehúzva meg ott volt a barna dolog.

aztán tutira vettem, hogy a négyszer háromcentis barna tégla az a riói hasis, amit valahogy átengedett a posta. aztán amikor megkóstoltuk kiderült, hogy brisalmasajt.
aztán most írja az ugyanolyannevű nő, hogy valójában préselt banán, a mariola.

és én még aszittem edzett vagyok, de izomlázam van, a hofi géza-szerű aerobikoktató nő miatt "nem teszed le a lábad. nagyon szereted a scootert, huuuu de jó zene. ja, nem szereted? nem baj. csinálod tovább. kemény vagy, már csak nyolcszor nyolc sorozat. magasra emeled, jól tudjuk, mi lányok, hogy az a pár centi mennyire sokat számít" ilyeneket mond, elképesztő jóféle szociográfia.