saját birodalmat építeni, ahol olyan a kaja a hűtőben, olyan csicsás a függöny, olyan színű a vécékefe, olyan szagú a levegő.
már csak egy videó kell, polc a kamrába, meg további sok sok színes dolog, meg internet kell a levegőből, aztán kész is.
egészen furcsa érzés.

helyreigazításkövetelés helyett ebédmeghívás, nyilván mérgezett kajával a fikázott cégtől. szusimegvesztegetési felajánlás a másiktól.
olvasói levél, hogy a sótlan az nem sótalan, és új lakásban alvás, félés nélkül.

műanyag gömböt rágcsáltunk a szofi, a zoli meg én, én voltam a legbénább, alig bírtam szétrágni, de végül örültem, mert kisebb, féregpeteszerű gömböket találtam a belsejében. a boltban előtte az a beszélgetés zajlott le, hogy mondta a zoli a nőnek, hogy ez a gömb már nem üzemel rágóként, a nő meg mondta, hogy de, mert 2007-ig jó. aztán new kids on the blockot üvöltöttünk a váci úton, én ugráltam, a navarro táncolt, a szofi fotózott, munkás élet ez, na.

a vaddal megittunk fejenként egy-egy nagy pohár teljesen penészes almalevet, barnakenyeret ettünk hozzá, meg olajbogyót, igazán finom volt. aztán a szofi szülinapján elmesélte egy Zoltán, hogy a húga szadomazo stúdiót üzemeltetet amszterdamban, és a kerékbetörős kerék a legdrágább kiegészítő. a pöcsök hasravarrása mindennapos, és a folpackkal vákuumos egész testet betekerés a leggyengébb sztori.
jó éjszakát gyerekek.

ma reggel észrevettem a tükörben, hogy megöregedtem. végülis sajnálom, mert még gyerekeim sincsenek, kutyám se volt, kertesházam se, eddig ráncaim se voltak, még a fogaim se hullottak, bár a tükör tanulságai alapján az se várat már sokáig magára.
furcsa ez az egész, tekintve, hogy még csak 25 vagyok.

fájdalmas dolog a blog. végigolvastam. azokra a részekre koncentrálva, ahol engem is érint. a megértésen munkálkodom. véresre haraptam a számat.

ki kell írni, ha nyomaszt, mondják. vagyis dehogy írni, mondani, de csak akkor számít a szó, ha reakció követi, ha nem követi semmi, akkor csak a feszültség marad, és írni kell.
hogy egy egyszervolt szerelem ne forduljon feleslegesen utálkozásba, hogy egy barátság ne múljon faszságokon, hogy szeretés legyen, mert én szeretlek, te hülye.

(a filmekben ilyenkor rázza meg kétkézzel a főhősnő a főhőst. tudod, szemben állnak, könnycseppek, nyál)

mert mindenki valakinek ír.

hajasbaba voltam, én voltam a furcsa, a szőke, festegették az arcomat a lányok, különféle helyi viseletekbe öltöztettek, a szaharai leplet jelentőségteljes pillantással nekem is adták, és közben megállás nélkül vihogtak rajtam. viccesnek találtak. kérdezték, hogy mama, mama, mama vagy-e, ez érdekelte őket legjobban, és amikor ráztam a fejem iszonyatosan szomorúak voltak, hogy nekem nem lehet. hiába próbáltam kézzel, lábbal elmutogatni, hogy maajd, maajd, most még nem, de maajd, az ő értékrendjükben az a nő, aki négy férfival utazik, az kizárólag valamelyiknek a felesége lehet, és ha valamelyiknek a felesége, akkor nyilván gyerek is van.

hennafestés van a kezemen, mindenki azt hiszi, hogy vagy rohad, vagy kiütéses, vagy elesetem kurvára, többen megrémülnek, mert ijesztő, és senki se mondja, hogy szép lenne.
valószínűleg azert mert nem is szép.
pedig egy órába tellett, amíg felrakta a szaharai asszony, aztán három órába amíg hatott az anyag. és most egy-két hónapig le se jön, úgyhogy rémüldözhetnek az emberek.

oke szaharai ruham mar van.
a sokfeleseges bacsi nagyon oreg.
a teve sir ha meg akarjak enni.
a kuszkuszt kezzel kell enni ugy a legfinomabb.
a hazak rozsaszinek; jeeeee.

és most már pillanatokon belül hajnal lesz, és el is indulok a nagy útra. már csak a bankotpostátillatszerboltotpénzváltótbiztosításkötőt kell elintézni addig. azt kaptam hírként, hogy vigyek napszemüveget, mert nagyon nagyon erős a nap.
viszek.