harmadikos vagyok, még mindig.
tetszik egy fiú, az A osztályból, az Andris. egybenyílik a két osztályterem, ha átlesek, látom, de az udvaron is találkozunk, meg tanítás után a faváras játszón is, néha. levelet írok neki, szerelmeset, szíveket rajzolok a papír sarkára belül és ahogy összehajtom, a papír két oldalának illeszkedéséhez még egy, egy nagyobb szívet is rajzolok. már túl vagyok egy-két szerelmen, tudom, mit kell írni, már a bölcsiben is volt szerelmem, az oviban is. elsőben aztán a Gábor, de észrevettem, hogy minden nyáron hízott vagy tíz kilót. ráadásul asszem a Tündi tetszik neki és mióta egy rotringot döftem a karjába, már nem annyira kedvel. (üldöztem a haverját, meg akartam verni és ő elém állt, érthető.) az Andrisnak asszem tetszem, de nem mutatja igazán. azon a délutánon nem látom a játszón, úgyhogy felcsöngetek neki, az egyes épületben lakik. anyukája veszi fel a kaputelefont, felinvitál. lesimítom a hajam, ahogy apu szokta nekem a tenyerével, oldalra. becsöngetek. andris anyukája magas nő, szőke és rendületlenül mosolyog. valami gyanús nekem, de aztán meggyőzöm magam, az anyukák nem lehetnek gyanúsak, az anyukák azok anyukák. a konyhába hív. ismerős terep, a lakótelepen minden lakás pontos mása a másiknak, a különbség annyi, hogy az egyes és négyes ajtószámmal ellátott lakásokhoz képest a hármas és a hatos tükörkép. a miénk egyes, az övék hatos. hellyel kínál. még a szék is ugyanolyan, magaslábú hokedli, mint nálunk. nem tudom felmérni, mennyi időt vagyok náluk, arra viszont hamar rájövök, hogy Andris nincs is otthon (miért nem mondta a kaputelefonban?). nem pontosan értem, amiket mond, de azt értem, hogy rosszat csináltam, feszült leszek attól, ahogy halkan és változatlan hangszínben beszél. nem szabad leveleket irogatni az Andrisnak, mert az Andris még kicsi, anyukájához kötődik, anyukáját szereti és nem érdeklik a lányok. Andris az övé, értsem meg, mondja, ráérünk még erre, később. úgysem szerethetem jobban, mint ő. piszkálom az ujjam és pirosodik az arcom. nem értem. miért is ne írhatnék levelet, miért is ne hívhatnám a játszóra, amikor tök jó dolgokat találok ki, tengózni is tudok, le tudok ugrani a favár tetejéről a homokba, sőt, a libikókán meg tudom csinálni, hogy amikor a túloldalon ülő odacsap a földhöz, akkor megfeszítem az izmaimat, szorosan kapaszkodok, és fejjel lefelé majdnem függőlegesen kézenállok. nem tudom, hogy jutok haza, de nem bírom abbahagyni a bőgést, rázkódik a testem. anyu megölel, elmesélem ami történt és látom, hogy ő sem érti és azt is látom, ideges, de nem rám. addig simiz, amíg meg nem nyugszom.
tíz év telik el, mire az egyetemen, pszichológia szakszemináriumon megértem Andris anyukáját.