gépies vagyok, egyik ajtón nyitok be a másik után, az orvost keresem, mondjon valamit, de képtelen, az éjszakás az illetékes, aki már rég hazament, kora reggel van. a nagyapám az ágyon ül, boldog, hogy lát, kávét főzök porból és puszit nyomok a kopasz fejére, társasági stílusban beszélgetünk, a napi híreket vesszük sorba, miközben katonákat vágok a keményre száradt kórházi kenyérszelethez adott felpöndörödött kórházi párizsiból. gépiesen ülök a motorra, kilenc óra sincsen, zuhog, a bugyimig ázom, de csak megyek, és nem érdekel az eső, gépiesem emelem egy belvárosi kávéház kézszárítója alá a combomat, hogy megvető pillantást érdemeljek a kalapos nyugati turistától. szárítom a hajam, úgy ülök vissza a motorra is, lobogtatom az idézést, a tárgyalóterem előtt csavarom ki a vizet a kabátom ujjából, gépiesen nézek szembe a gyilkossal, állom a tekintetét, de ő elfordítja a fejét és mindent, az utolsó részletig letagad.

nem értem, mit akar. a bajusza alatt beszél, pedig még bajusza sincs, helyette vaskos lábai vannak, amelyek dagadt, valamilyen színben játszó bokákban és virsliszerű lábujjakban végződnek. vigyorog rám, tetszem neki, megint mondja azt a piros körömlakkal kapcsolatos kérdést. már tudom, hogy villamosmérnök volt, és az egyesült arab emírségekben is lehúzott egy pár évtizedet villanyügyben, de nem jövök rá, mit akarhat ez a hetvenfelé zajló férfi a körömlakkal. még jobban koncentrálok.

szívességet kér, mondja, látja, milyen ékes pirosban játszanak a körmeim, fessem be az övéit is. meglepettség nélküli állapotot színlelve bólintok és igyekszem fel, majd le a szobámból az előző napon 50 forintnak megfelelő összegért vásárolt, silány minőségű termékkel.

lábfejéhez hasonlóan vaskosak a körmei, sötétre festette mindet a dohány, meg a henna, vitaminhiányról árulkodó, hosszanti barázdák szelik mindahányat. két réteget viszek fel, a hüvelykekre, közben rám szól, hogy oldalt kimaradt egy láthatatlan sáv, így ott újra rámegyek. csücsörítek, úgy fújom az ismeretlen körmöket és megállapítom, igazán jól áll a bőrszínéhez. hosszan tanulmányozza ő is az eredményt, elégedett, nekem jobban áll a bőrszínemhez, mondja.

zavarban van, teszi hozzá, újabb szívességet szeretne, az egész üveg körömlakkra vágyik, hogy pótolni tudja, ha lekopik a most felvitt réteg. átadom a vágyott tárgyat, gusztusosan felaprított kókuszt ad cserébe és mesél. túl sok virág nyílott ahhoz, hogy felesége legyen, de most magányos, a járás is nehézséget okoz, csak a vendégek jelentenek némi felüdülést.

távozóban vagyok, amikor utánam szól, karácsonyfaégőket szeretne, azt hozzak legközelebb, villogósat, tovább díszítené a pálmafák amúgy is giccsesen csinosított törzsét.
ígéretet teszek, pedig pontosan tudom, hogy soha többé nem jövök.

véletlenül kerül a szemem elé a levél, amit két éve januárban írt. a körleveles hülyeségnek pasiképző a címe, a leirat szerint a kötelező tantárgy a 'leválok az anyámról' (2000 óra), meg a 'fizetésemet a feleségemnek adom' (500 óra), az igen hasznos tantárgy meg a 'nem hugyozok mellé' (200 óra).

öten vagyunk a címzettek között. kettő közülük gyerekkori barátnőm, egyikükkel közösen jártuk a rendőrséget és a titkairól beszéltünk. mindent elmondtam, még azt is, amit csak nekem mondott el és azt kérte, tartsam titokban. egy nagy darab, kopasz nyomozó lett a titok harmadik tudója.

sorrendben az ötödik címzett ölte meg a levél írása után egy évvel, egy viszonylag januári hajnalon.

roskadozik az asztal, még tejbegríz is van, reggelire, atyavilág, tejbegríz. finom tejbegríz, nem szabad összekutyulni a fahéjas cukorral, szórni kell a tetejére, kívülről befelé körkörösen haladva fogyasztani. és az a sütemény, az is tetszik nekem, milyen sütemény az, kérdezem, hát az hájas mondja ő. dióval van töltve? kérdezem megint, hát, ez olyan hájas, mondja ismét. alacsonyabb mint én, fiatalabb is jóval, fehér inge van és fekete csokornyakkendője, ugyanazt viseli, amikor nem sokkal később, de ugyanazon a napon a bőröndök cipelésére szolgáló kocsin látom újra, önfeledten rollerezik, mélyeket szánt a betonon rövid és tömzsi, azt is mondhatnám, hájas lábaival.

egy asztalnál ülünk mindahányan, én boldival beszélek magyarul, christiano és fabiano portugálul, lucy és alex meg franciául, karen meg csöndben van, ő az angolon kívül csak kínaiul tud, de azt itt most éppen nem beszéli más. mindahányan arról a squatról beszélünk, amit mayhemben nyitott a vörös fiú, aki éppen a poharakat szedi az asztalról. igazán gazdag környéken van ez a squat, négy emeletes, valami nagykövetség volt egykor, ennek megfelelően ritka képződmény. megnyitása után idővel gazdag brit fiatalok költöztek be, akik azt beszélik másoknak, hogy ők nyitották, pedig nem is. az eredetiek, akik igaziból megnyitották, például a vörös, aki épp a poharakat gyűjti, tovább álltak, a négyszintes mayhemi squat eképpen nem menő többé.

még szerencse, hogy az old blue last még nyitva, mondjuk csak éjfélig, színház volt egykor, a globe-nál is régebben, most kiváló hiphop muzsika hangzik, táncolunk, még nagyobb szerencse, hogy a mother bar is nyitva, bégeles is van a szomszédságában, azt beszélik, a marhahúsost kell venni, az a finom.

viszont van egy rossz hírem, mondta az eszter az erkélyen, és aztán azt is mondta, hogy meghalt a botek, és szomorú volt az arca. akkor odamentünk a terráriumhoz, és láttam, hogy a botek, aki egy viszonylag nagy méretű botsáska, valóban hullamereven fekszik a hátsó traktusban. és akkor az eszter előkapta a gumikesztyűket, meg a tőzeget és néhány lefagyasztott eperlevelet, mert az eszter eléggé felkészült botsáskákból, és felvette a jobbkezes kesztyűt a jobbkezére, én meg a balkezes kesztyűt a jobbkezemre, és nekiálltunk a pucolásnak. három generációból a középső tagjaitól féltünk csak, mert fickándoztak, de végül kitartóan összeszedtük mind a húsz botsáskát, még akkor se nagyon pillantottunk fel, amikor tíz öltönyös ember haladt el mellettünk valamifajta szerkesztőségi látogatáson. talán ennél csak az furább, hogy mi sem tűntünk fel nekik.
rip, botek.

na aztán a zoli meg aszonta, nem jön át többet budára, mert a villamoson majdnem megverték, de nem azért, mert szemüveges, hanem mert olyan zenét hallgat, amilyet, és amikor leszállt, akkor meg akkorát esett, mint régen nem. és a krisztián meg a balázs meg egyértelműen standupcomedy-s arc, meg a középső ujjamat is megmutattam egy amúgy rendkívül szimpatikus lánynak, aki a munkájából kifolyólag sokat utazik, de ez nem azon az estén volt, amikor az oxfordi csillagász olyan helyet mutatott budapesten, amit még sohasem láttam, hanem azon, amelyiken először leesett a hó, és a fejemet egy sálba tekertem, és egy sátorba mentem bulizni.