kövesházi mirtill nevét akkor hallottam először, amikor az enderke utca kettőben vettem egy kisebb lakást. a fény minden irányból érte, színes mozaikos csempe díszítette a konyháját és két kinyithatós műanyag szék éppen elfért az erkélyén. az előző tulajdonos, aki aztán a nyolcadik kerületben vett lakást, mert jó érzékkel tudta, hogy lepukkant jellege után az ország legszebben rekonstruált negyede lesz, és a szomszéd, akit mély depresszióját követően néhány évvel később egy amszterdami cafe shop önkéntes munkatársaként láttak, ők voltak, akik akkor kövesházi mirtillt hozták szóba. szemben lakik, mondták, ablakaink évszázadok óta bámulják egymást az utca két oldaláról. a beköltözés után jöttem rá, hogy a hálószobám ablaka kövesházi mirtill könyvespolcára néz, és esténként, lámpafénynél gyakran figyeltem a kezét, amint újabb könyvet emel le a roskadozó könyvespolcról. kövesházi mirtill nagyon sokat olvasott. “á, akkor te a kövesházi mirtill szomszédja vagy”, kérdezte a magas pszichiáter, akivel egy fröccsáztatta májusi estén a lánchíd budai oldalán csókolóztam, aztán soha nem hívtam többet. “igen, tudom melyik az enderke utca, a kövesházi mirtill is ott lakik. ismered?”, kérdezte idős kolléganőm, amikor egy nagyon erős feketét főzött kotyogós kávéfőzőjével. nem ismerem, mondtam ekkor mindig. aztán a gödörből jöttem hazafelé az éjszakain, azon, amelyiken mindig beszélgetést kezdeményezek a mellettem ülővel, és az egymás szorításából nem engedő fiatal pár lány tagja (aki olyanfajta ragaszkodással ölelt, hogy csak arra tudtam gondolni, ennek biztosan rossz vége lesz) jelentőségteljes pillantással azt mondta: „biztos ismered kövesházi mirtillt, ő is mindig itt száll le. képzeld, gyereke lesz.“ néhány hónappal később kezdtem el hallani a gyereksírást, elsőként a keserveset, az új világra ébredőt, aztán az elnyújtottat, a tej után követelődzőt, végül a hisztérikusat, amivel jól lehet boldogulni errefelé. kövesházi mirtill kezét azóta is gyakran látom, amint leemel egy kötetet a roskadozó könyvespolcról.