a futóedzésben egy jó van, a futóedzés vége. és azt kell mondjam, a futóedzés vége miatt igenis érdemes a futóedzésre őrült péntek esti táncolás után szombat reggel fél kilencre is elmenni.

a körök dinamikája változik, de vannak benne állandók: az első kanyar végéig könnyű, arrafelé dolgoznak a munkások, ütemes zenét hallgatnak, éppen olyan ütemben csapódik a talpam a salakba, amint a tüctüc strófát vált. az első kanyart követő egyenes szakasznál gondolom először, hogy képtelenség befejezni, de még tart az elejéből fakadó lendület, így elkezdem mondogatni, hogy gyerünk vercsi (ilyenkor vercsinek szólítom magam) meg tudod csinálni, a hatszáznak mindjárt túl vagy a felén. az egyenes végén, a labdázó női szoborcsoport magasságánál veszik el az önbiztatás ereje: talán, ha kicsit sétálnék, emlékeztetem magam, nem is volna az annyira nagy baj. de nagy lenne, mondom ilyenkor válaszként magamnak, és addigra már a másik kanyarban vagyok, ahol valamiért szembeszél van, vajon miért csak ott? a célegyenesben a célegyenes kifejezés monoton ismételgetése következik, aztán a cél, és a pihenés, vagy a következő kör. és csak ezután jön még egy, meg még kettő, meg még egy, meg kitudja, és azután vége lesz, és miközben a növénnyel lődözzük egymást, aminek a feje elszáll, ha az ember megfelelő helyzetben kanyarítja rá a szárat, akkor lehet fasza csajnak érezni magam, annyira, hogy gyorsan megenném az egész világot.