az utóbbi pár hónapban két korábbi fiúmmal is összefutottam. egyikük az Első, mármint nem olyan felnőtt értelemben vett Első, hanem úgy, hogy tényleg. ötödikes voltam, ő hetedikes, egy egész tanéven át tartott. a táborban jöttünk össze, esküszöm, hogy a tábortűz mellett, nem hiába, már gyerekként is vonzott a romantika. ő hosszúhajú volt, én rövid. őt lánynak nézték, engem fiúnak. őt utálták a tanárok, engem is. mára bejárta a világot és már híres és tévéműsora van, de megfigyeltem, hogy továbbra is kiáll az első foga, nevezett nyuszifog. azt mondta, szerette, hogy én vagyok a legrosszabb lány a telepen. ááá, csak eleven voltam, mondtam erre én. azt mondta, nem emlékszik a szakításra, biztos ő már túl nagy volt, én meg túl kicsi, mondta és én meghagytam a hitében. pedig valójában jól emlékszem, valójában elmentem a következő nyáron, hatodik előtt egy másik táborba, és ott csókolóztam egy kaposvári Gézával és rájöttem, az Első többé már nem az igazi.

aztán szembe jött az utcán a Gimnáziumi Első is. én voltam elsős, ő harmadikos volt. magas volt és azt hittem kosaras, mert streetball-os dzsekit viselt. kiderült, hogy kajakos, de mire kiderült, ez már nem számított. egy házibuliban jöttünk össze, esküszöm, hogy világító holdfény mellett, nem hiába, már tinédzserként is vonzott a romantika. ő menő volt, én kispálrajongó. ő szupermatektagozatos, én csak matektagozatos. mára mégmenőbb közgazdász, sok lakása van és kiváló autója. azt mondta, nem emlékszik a szakításra, biztos ő már túl nagy volt, én meg túl kicsi, mondta és én nem árultam el neki, hogy valójában ennél is konkrétabb az eset. ő ugyanis dugni akart, én viszont nem hagytam.
sátáni kacaj.