szárnypróbálgatásaim egyikén felálltam az erkélyt a mélységtől védő korlát vékonyka felületére, behajlítottam a lábujjamat és kapaszkodtam mint egy majom, széttártam a kezem egyenes középtartásban és egyensúlyoztam. dőltem és billegtem, hajoltam és kiegyenesedtem, kerestem azt a pontot, ahol még éppen, ahol még nem fordulok át.
de nem találtam.
lezuhantam a négy emeletnyi mélységbe.
akkor ragadta meg a grabancomat (mennyire szerettem volna már valamilyenakármilyen összefüggésben leírni ezt a kifejezést) és visszatartott.
egy gesztenye volt, értelmes arcú vadgesztenye, tökéletes humorral.
miután visszahúzott az erkélyre hosszan beszélgettünk, és közben az jutott eszembe, hogy a vadgesztenyének tulajdonképpen nincs is keze, szája sem, izmai még kevésbé.
de mégis, megmentett,
mert bízni tudtam benne.


ÁCIÓ!