Tragikomédia két részben. Ez volt ma.

Korán indulunk a lányokkal, Mc, Nefrit és Gy., rohanunk a vidékre. Turkaparti, gyártelepen. Jó, jó, csak érjünk vissza hamar, hajtogatom, pedig eszem ágában sincs az aranybánya csodahelyről eljönni, csak a családi kötöttség, a híres amerikai nagybácsi látogatása szólít haza.
Két terítő, narancsszín tűzoltókabát Németországból (kár, hogy nem jön ki a füstös koszmófolt), fehérpóló, csíkospóló, Vakonding, virágos ruha, gyönyörűsál, miegymás.
Ezerötszázért.
Halászlé, túróscsusza, brassói és sztapacska, a diéta kedvéért.
Ezerötszázért.

Hazafelé sírósröhögés a lányokkal a telefonos paráztatás okán.
Hol vagy? Mikor érsz haza? Megvárjanak a vendégek?
Neeem. Menjenek haza.
Vinnyogás, röhögés, s az égieket idéző csúúúúnya káromkodást követő áldás: a közlekedési dugó. Újabb pár évig nem fogom látni az amerikánus rokont.
Ahogy ma sem.
A sztrapacska miatt.
Ő a bűnös.