Amikor öt évvel ezelőtt az az 1-es villamos, amin ültem, levágta egy ember fejét, Apu azt mondta azért látok minden ilyen dolgot, mert nagyon sokat mozgok nagyon gyorsan, így több esemény ér, mint másokat. Sajtkukac és forgószél. Ezeket a szavakat használta.

A fej begurult a test alá, nem lehetett látni, hogy az áldozat fiatal-e vagy idős. Csak a nyelőcső. Csak az látszott.

Ma is tök békésen mentem le a Kálvin téri aluljáróba, örültem, hogy zsebemben a szigetjegy.
Nem akartam azt látni, amit.
Tíz perce szenvedett már a lány amikor odaértem, a barátja nyakába kapaszkodott, hófehér arccal kiáltozott, hörgött és fájt neki. A lábfejét beszippantotta a mozgólépcső. Párpercenként lehanyatlott a feje. Elájult. A fiú puszilgatta, simogatta, Nem lesz semmi baj. Nyugodj meg.

Mentők, tűzoltók sehol, annak ellenére, hogy azonnal kihívták őket, Metró ügyelet is csak a mesében létezik. A jegyárusító néni kéztördelve szaladgált fel-alá, egy technikus fiú pedig nyugodt hangon magyarázta mi történt.
"Megbillent az egyik lépcső, s ilyenkor automatkusan megáll a szerkezet, azért, hogy elkerüljék az ilyen végtag-becsípődéseket. Őt meg éppen emiatt nem tudják most kiszabadítani."

A kis tömeg, a vásárcsarnokba igyekvő idős nénik szakavatott hozzászólásokkal segítették a drámát.
"Az a rohadék BKV az tehet mindenről."
"Kislányom, ne húzd ki a lábod, semmiképpen, mert annyira fog vérezni, hogy elvérzel és meghalsz."

Húszpercnyi tragédia után egy nagypajszeros karbantartó szétfeszítette a lépcső kampós fém füleit, s a lány kiszabadult. Vér sehol, hiába jósolt a jószándékú öreg hölgy, csak roncsolt, dagadt ujjak.

Sem a mentő, sem a tűzoltó nem érkezett meg addigra, csak a nézelődők között ájult el egy asszony és BKV-soknak kellett a bámészkodók ócsárlását hallgatni. A pajszeros embert, a szabadítót még meg is ütötte egy harcos nénike. Le Bon tudott valamit. Az biztos.

De én nem akarok ilyeneket látni.